Álom

 

A kora nyári nap melegen sütött. Kerti munkát végeztem és elfáradva leültem az árnyékba, majd kissé hátra dőlve pihentem, elmélkedtem, a csűrben.

 Nemsokára a csűr tetején találtam magam, ott lebegtem a levegőben, amint az izmaim megfeszítettem emelkedtem fentebb és amikor ellazítottam akkor süllyedtem alább. Jó érzés volt egészen addig amíg a villanyvezetékek közelébe nem értem, mert elég bonyolult volt a drótok között egyensúlyozni és úgy repülni, hogy ne érjek hozza a drótokhoz. Mondanom sem kell hogy nem volt szárnyam, hanem az izmok lazulása és feszültsége határozta meg a repülés menetét és módját. Amint fentebb és fentebb emelkedtem már a tornyot is elhagytam és a felhők felé érve egyenesen előre kelet irányába, majd utána északnak, és délnek ismét nyugatnak a ködös felhők fölött, ahol semmi sem lehetett látni, de amikor a köd fölé emelkedtem, akkor a felhők fölött völgyek és hegyek és különböző felhőfürdőmedencéket és sok érdekes dolgot láttam.  Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a felhők völgyének az alján, ahol éppen repültem egy légi folyosó vezetett le a Földre és az nekem igen megtetszett. Épp, mint gyermekkoromban amikor elvittek nagy ritkán a városba a játszótéren a csúzdán, épp úgy most is ezen a légi folyosóra rászerelt csúzdán úgy ültem rá és a fenekemen lecsúsztam egyenesen egy olyan ház udvarára, ahol egy szoba konyha és egy nagy kamrával, szép nagy pincével, a feljáróhoz vezető lépcsőkkel és az egyik szobája be volt rendezve úgy, mint egy templom, volt benne szószék, padok és két ajtó, ahol ki és be lehetett járni.  Szóval én oda abba a házba az udvarról bementem.  Bent a feleségem ült a konyhában egy széken és olvasott.

-        Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte.

Csodálkoztam, hogy hogy került ide, hiszen én úgy tudtam, hogy ott maradt a csűr melletti parókián és ebédet készített. Honnan tudta, hogy én ide fogok jönni és hogy érkezett meg ő hamarabb, mint én – merengtem el.

-        S te, mit olvasol?

-        Hát nem te adtad ide ma reggel a könyvet, és mondtad, hogy milyen jó olvasmány? Már nem emlékszel?

-        Dehogy nem, csak azt hittem, hogy nem fogtál még neki – próbáltam menteni a helyzetem.

-        Anyósod felült a buszra? Sokan voltak a buszállomáson? – kérdezett tovább, én pedig féltem nehogy eláruljam, hogy semmiről nem tudok semmit.

-        Igen, felült. Nem voltak sokan a buszállomáson. – válaszoltam.

-        A szomszéd Piroska épp most járt itt nemrég mikor édesanyám elvitted az állomásra és ő mondta, hogy ezen a járaton általában sokan szoktak lenni. Érdekes, ma nem voltak. Az autót betetted a garázsba?

Na itt már igen megijedtem, mert azt sem tudtam, hogy autó van és nem láttam az udvaron semmi garázst. Gondoltam arról beszélek, amiről tudok, ezért úgy döntöttem, hogy témát váltok.

-        Igen, bevittem és közben hazafele jövet a kertben is elvégeztem a munka nagyobb részét.

-        Milyen kertben? – kérdezte kíváncsian felnézve a könyvből.

-        Hát a csűr melletti kertről beszélek.

-        Nem értem. Gyere ülj ide le és mond el miről beszélsz. Most látom, milyen fáradt a szemed.

Azzal leültem a székre mellé és láttam, hogy a konyha plafonján van egy lyuk azon kinézve láttam, a padláson keresztül a tetőgerendákat és léceket és azt, hogy a tetőn nincsenek cserepek és kezd esni az eső és közben a tetőgerenda melletti kémény ajtaja nyitva volt és azon a láng csak úgy csapott ki, hogy nagyon. Gondoltam ennek fele sem tréfa és megfogtam a feleségem karját és kivittem a házból, mire kiértünk az udvarra és mentünk a kapu felé ott volt egy lift, amibe mi ketten beültünk és megnyomtuk a felvivő gombot, hogy vigyen a tizedik emeletre minket. Mikor felértünk kiszálltunk és becsengettünk a szembe levő ajtón. Jött is a tanár úr, és betessékelt. Bementünk a lakosztályra és leültetett egy kényelmes fotelbe, megkínált egy kávéval és mondta, hogy mikor készen állunk a vizsgára kezdhetjük.  Kérdem a feleségemtől, hogy ő tudta, hogy itt nekünk most vizsgáznunk kell, jobb lett volna a csűr melletti házba maradni. Mondja, hogy hogyne tudná, hiszen azért olvasta a könyvet, amit neki adtam a reggel. Na jó - gondoltam – de nem mondtam ezt csak gondoltam.

-        Készen állnak a vizsgatétel húzásra?

-        Igen – mondtam, majd félénken megkérdeztem: de a feleségem is kell vizsgázzon abból, hogy milyen papnénak lenni?  Dehát ő nincs alkalmazva az egyházközségi munkában, mint én. Tanár úr, ez fele sem tréfa, ez, ha nem vigyázunk, akkor ennek válás lesz a vége. Miért kellene a feleségemnek papnéságból vizsgáznia?

-         Kérem szépen. – mondta kimért hangon a tanár úr – Maguk most vizsgázni jöttek vagy nem?

-        Igen – sütöttem le a szemem.

-        Akkor miért beszél olyan dolgokat, ami arra utal, hogy nincsenek felkészülve a vizsgaanyagból?

-        Elnézést kérek. – hebegem.

-        Rendben elnézek, merre nézzek el? – tette fel a kérdést cinikusan, majd hozzátette – megitták a kávét, kezdhetjük? Ki az első?

-        Akit a tanár úr szólít először – válaszoltam a feleségemre nézne félénken.

-        Akkor kérdem és egyszerre feleljenek – mondta méltóságot parancsoló tekintettel.

A kérdést viszont már nem hallottuk meg, mert épp mikor feltette volna a kérdést, akkor kinyílt az ablak és minket, a feleségem és engem egy szivárvány nyaláb felkapott és magával vitt. Nézem a feleségem és ő is néz engem, s közben ott himbálózunk a szivárvány-hintán. Keringő zenére ide-oda ringatott minket, majd lassan, szépen letett mind a kettőnket egy autópálya parkolójába. Itt beültünk az autóba és mentünk tovább.

-        Azt mondtad, hogy az autót betetted a garázsba – nézett rám a feleségem.

-        Igen azt mondtam.

-        És akkor, hogy került az autópálya parkolójába?

-        Na látod ez érdekes, erre én sem tudok felelni – válaszoltam.

-        Nem baj – mondta és megpuszilt – vezess óvatosan. Várnak az állatkertben a gyerekek miután a sóstengeri hullámokban egy kicsit megmártózunk.

-        Igen – válaszoltam röviden.

Közben elérkeztünk a letérőhez és lassítottam.  Hát a letérőnél, alig térek le ott van az  út szélén a gondok és integet Meg kellett állnom.

-        Isten áldja tiszteletes úr! Köszönöm, hogy megállt. Kell sietnünk vissza, mert ássák az alapot a templomnak és ki kell fizetni a munkát és az anyagot.

-        De hát mi máshova indultunk – méltatlankodott a feleségem.

-        Sajnálom, most megyünk templomalap ásni. – válaszoltam félreérthetetlenül.

-        Legalább telefonáljunk az állatkertbe a gyerekeknek, hogy ne várjanak és estére várjuk haza, valahol álljunk meg vegyünk puliszka-lisztet.

Igy haladtunk hazafelé. Vettünk puliszka-lisztet is, a feleségem elvittem haza és én elmentem a gondokkal templom-alapot ásni. Ketten nekifogtunk, de mire befejeztem az ásást akkor vettem észre, hogy egyedül maradtam. Nem baj- gondoltam, van egy kis megtakarított pénzem és fogadok napszámosokat, hogy öntsük meg az alapot, ha eddig már meglett a munka.

Ahogy ott ültem a csűr oldalának nekidőlve a fejem nekiesett a gerendának, majd mentem vissza a kerti munkához.