Csoti előtt, egyszer Csoki, előtte pedig Őzike

Még van egy kevés addig amíg elérkezünk Csotihoz. Először érkezzünk el Őzikéhez, majd Csokihoz, s utána jön Csoti.  Az első kettő nő, a harmadik fiú.

Őzike a legszebb lány volt, akit addig láthattam. Szép hosszú hajjal, igéző nézéssel, selymes hanggal, finom mozdulatokkal, elviselhetetlen tekintettel. Tanítónak tanult. Tudta már ilyen fiatalon mi lesz, ha nagy lesz. Ha rám nézett, nem tudtam visszanézni rá, le kellett süssem a szemem és velőig elpirultam ekkor. Ha nem nézett rám, a szemem nem tudtam levenni róla és féltem, nehogy visszanézzen, mert akkor nem láthatom egy ideig, amíg ismét nem néz rám. Az első csókot tőle kaptam és neki adtam. Utána nem értettem mi történt, nem akart többet találkozni velem. Leveleztünk. Többnyire én írtam és ő ritkán sokadik levelemre válaszolt. Egyszer megírta, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved: nem működik megfelelően a veséje. Akkor még nem volt vesedialízis. Hihetetlen ma elhinni ezt a történetet. Elvégezte a tanítóképzőt és egy évharmadot tanított és utána lassan, szépen szenvedett és meghalt. Kitudja milyen kínok között. A temetésén ott voltam. A pap a csontokról és a koporsóba zárt élettelen húsról a néma ajakról és a mozdulatlan testről beszélt, és hogy ezt a romlandó testet befogadja az örökkévalóságba az Úristen, Aki vigaszt nyújt az özvegy édesanyának és a két árva testvérének is. Mekkora kegyetlenségnek tűnt ez akkor! Azóta sem tudom igazán mikor van a vigasz és mikor van a kegyetlenség – mert ugyanaz a szó lehet ez is, az is, de ezt és azt nem írhatom le. Szóval ő volt a nagy Ő: Őzike. Ennél sem többet sem kevesebbet nem lehet leírni. Ez a veszteség elkísért hosszú ideig. Az első szerelmem koporsója fölött elmondott temetési prédikáció is hozzájárult ahhoz, hogy a Teológia felé induljak el.  Ez már egy másik történetnek is a része lesz. Szóval Őzike halála után egy mély és hosszú gyász – hosszabb idő után pedig érkezett Csoki vagy én jutottam el hozza.

Ő volt a megtestesült nő – aki minden gondolatom ki szerette volna találni és sokszor ki is találta. Már lejárt a két kudarcos felvételi is és munkás-katona voltam már ekkor. Tehát jóval az érettségi után. Már javában cigarettáztam, hogy ne kelljen diszlépést vágnom a porban, vagy kúszak a sárban a szünetben. Ez megint egy másik történet része is lesz. A sok történet úgy kapcsolódik egybe, mint ahogy szirom bomlik ki a rügyből és miután lehull gombolyodik ki annak gyümölcse. Időben Csoti megelőzi Csokit, de nem az időrendi sorrend az érdekes, hanem az, amit nem lehet leírni, csak róla valamit lejegyezni.

Csoki volt az első nő az életemben, akit hűtlenül, látszólag minden komoly ok miatt hagytam ott. Az, hogy végül miért is hagytam ott az nem tartozik a nyilvánosságra – ezt nem írom meg, mert erre is ígéretet tettem, amit már nem tudok megmásítani. Mi tartozik végül a nyilvánosságra? Az, amire jogosultságot kaptam, hogy írjak róla, kényelmesen, szabadon, felelősen és lazán.  A szavak közötti kötőanyag a fájdalom. Mint az ínszalag-szakadás, vagy nyúlás utáni állapot, sokat kell pihenni, pihentetni a fájó részt és türelmesen el kell tudni viselni a fájdalmas és lassú lépéseket. Csoki többet jelentett az életemben, mint amiről csak úgy írni lehessen. Csoki adta meg nekem azt, amit megadhatott nekem abban az őszinte szerelemben, amiben látta gyászos vergődéseimet és erre gyógyírt kívánt adni szavaival kapcsolatával és biztatott, hogy próbáljam meg harmadszor is felvételizzek a Teológiára, ha akarom akkor legyen pap belőlem, ő nem bánja és ha nem sikerül a felvételim, akkor hozzám jön feleségül és megkezdjük a mi kis közös családalapítás utáni életünket. A sikeres teológiai felvételi után ugyanis mindketten tudtuk, hogy az egyetem évei alatt nem szabad megnősüljek, ezt az írásos ígéretet alá is kellett írnom, amit, ha megszegtem volna, akkor az egyetemi tanulás jogától megfosztottak volna. Ez egy másik történet része, is. Most más vizeken evezünk. Most Csoti felé visz a szél, arra dagadnak a történet csónakjának a vitorlái.

Igazán akkor vettem észre, hogy milyen érett fiú, amikor elmentünk facsemete felszabadítani – ahogy mi neveztük. Ennek a lényege az volt, hogy a tarvágás után elültetett fenyőfák mellől minden más magon kelt facsemetéket ki kellett vágni, hogy ne tartson árnyékot a nemes fenyőfának és ne szívja el a gyökere mellől a föld táplálékát.  Ezt a műveletet egy karóra felszegzett kiegyenesített kaszával végeztük. Egy egész csapat gyűlt össze, mind ifjak, fiatalok és munkakára készen. Ezért nekünk pénzt is adtak, amiből vásároltunk magunknak kerékpárt, farmert, vagy könyvet, amit éppen akartunk.

A nagy fiú és lány csapat reggel érkezett az erdő elé, majd pászmásan indultunk el. Délben kajaszüneten egy tisztásra mentünk, ahol közösen elfogyasztottuk az otthonról hozott szendvicseket és ivóvizet. A bátrabbja alkoholt is ivott és cigarettázott. A legbátrabbak pedig ölelkeztek és csókolóztak. Persze nyilvánosan ruhástól tették ezt, nyilván.  Szóval innen és így, az erdőből és imígyen indult el minden mi élet és az életre való készülődés.

Őzike meghalt. Csoki mással alapított családot.  Csotival pedig nemrég találkoztam és több közös van bennünk, mint gondoltuk volna eddig. Ahogy az idő megérleli a szavakat, az érzéseket és a találkozásokat úgy szakad vagy nyúlik meg az ember lábában az ín a hirtelen és erőteljes mozdulatokra.  A háromban az a közös, hogy az én-te kapcsolatok szülőszobája után már lassan bölcsőbe ringatóznak a további valós és kitalált és kitálalt történtetek.

Ha tetszett a szöveg megoszthatöd a facebookon is,