Vissza a tanterembe

 A parókiás parókiás bácsitól a tanár úr vezetésével visszamentünk a kampuszba. Útközbe elmeséltük milyen lehet csűrben bárányokat tartani, amelynek nincs ajtaja sem kapuja sem és a bárányok akkor mennek be és ki mikor akarnak és a villanypásztor vigyáz rájuk. Megosztottuk egymással az élményeinket. Én elmondtam a szivárványos körhintázást, a társaim különbnél különb történtet meséltek el.

-        Na jól van, gyakorlati oktatás után következik egy elméleti modul. – zárta végül a tanár úr

az élményeink megosztását, miközben szélesre tárta a tanterem ajtaját és betessékelt. Felült a katedra emelvényére a székre, elővette az iratcsomóját és szigorú tekintettel végig-mérte az osztályt és csak ennyit mondott:

-        Tessék elővenni a jegyzetfüzeteket és a golyóstollakat.

És belekezdett az előadásába. Mondott, mondott, mondott és mi nem győztük jegyzetelni. Képtelenségnek tűnt leírni mindent, de aztán belejöttünk a gyors jegyzetelésbe, a rövidítésekbe. Csak egy idő után igen elállt a karunk és a csuklónk. Mintha észrevette volna ezt a tanár úr, ilyenkor lassabban beszélt, majd ismét felgyorsított.  Nem diktált, de szinte olyan volt az előadása, mintha diktált volna. Úgy beszélt, hogy a szavak között kis szünetet hagyott és a mondatok végén is szünetet tartott, a fontosabb részeket, amelyeket a tanár úr fontosabbnak gondolt, azokat megismételte. Nekünk nem volt időnk még egymásra sem nézni, mert alig győztük a jegyzetelést. Akkor még nem működött a stencil sem, kénytelenek voltunk írni, ha azt akartuk, hogy legyen tananyag, amiből felkészüljünk a vizsgára. Egy ilyen előadás legkevesebb másfél óra volt, legtöbb három óra, de volt olyan is, hogy több.

 

Ahogy lejárt az előadás, egy fél órás szünet után kezdődött a másik csuklóerősítő próba. Az is legkevesebb másfél-két óráig tartott. Reggel nyolc órától volt olyan nap is amikor ezek az előadások egészen délben három óráig tartottak. Akkor jött az ebéd, a közös étkezdében, ahol a szolgálatos tiszteletes a villát vagy a kanalat az üres pohárhoz ütögette amire mindenki elhallgatott és kezdte hangosan az étkezés előtti imádságnak többféle változatát is. Az egyik közkedvelt így hangzott: „Édes Jézus ide hallgass, éhes vagyok, mint a farkas, ámen,”

 

Délután javallott volt könyvtárba menni a tananyag kiegészítő irodalmát kikérni a könyvtárostól és bővíteni az ismereteinket a tudnivalókról, mint ahogy a tanárok mondták, szükségünk van szélesebb tájékozottságra. A könyvtár bejárata az emeletre felvezető lépcső aljában volt. A lépcső a felső emeleti előadótermekhez vezetett fel. A könyvtárba, amikor forrón sütött a nap, megtörtént, hogy aki a bejárati ajtó felé haladt a feljárati lépcső tetejéről aláeresztett vízzel megtöltött nejlon-zacskó zúdult a fejére a könyvtárba belépni akaró illetőnek. Az illető pedig hangsúlyozni sem kell megilletődve a nyakába zúduló zacskónyi víztömegtől igen kellemetlenül érezte magát, mert nem volt erre felkészülve és csurom vizes fejjel már szégyellte belépni a könyvtárba.   Amikor nem volt forró napsütés akkor nem fenyegetett ez a vizes zacskó veszély azok részéről, akik az emeleten erre külön fel voltak készülve és készítve a vizes zacskók leeresztésére.  Ezek a tiszteletes ifjak volt, hogy vállalták arcukat ehhez a művelethez és volt olyan is, hogy kendővel takarták el, hogy ha valaki feltekintene akkor csak a vörös, fekete, vagy szőke hajukat látta, de az arcukat azt nem bár következtetni a hajukról és a magasságukról így is lehetett.

 

Amikor délután nem mentük a könyvárba, szabadok voltunk. Ilyenkor mentünk színházba, moziba vagy mikor hova és merre, sétálni vagy céltudatosan valahova, valakihez. Volt, amikor az egyetemi város kertes házaiban lakó időseknek mentünk felásni vagy gondozni a kertet, és volt, hogy az étkezdéből vittük az időseknek a napi ebédet kis kantafazékban.  Természetesen időnként nagy bulikat rendeztünk, táncoltunk, énekeltünk, ismerkedtünk más egyetemi hallgatókkal, irodalmi és más jellegű felolvasó eseményeken vettünk részt és titokba, hogy a tanáraink ne tudják meg, délutánonként voltak közülink olyanok is, akik más egyetemek előadásaira is beültünk.  Különösen az irodalmi, filozófiai, szociológiai, pszichológiai előadások vonzottak.   A bentlakás kapus bácsija eleget mondta, hogy menjünk jogi, könyvelői, közgazdasági, erdészeti, pályázatírási, állami közigazgatási, informatikai, épületkarbantartási-mérnöki és mezőgazdasági, földmérői-telekelési, villany és vízszerelési, autószerelési, egészségügyi, politikai, és más ehhez hasonló ismereteinket is bővíteni, de nem sokan éreztünk elhivatást sem és érdeklődést sem. Pedig később, miután az élet tengerébe az úszógumival beledobtak akkor jöttünk rá, hogy bizony-bizony a kapus bácsinak igaza volt.  Lassan megtanultunk az úszni az úszógumival, majd, ha az ár arra fele sodort egy hajótörésből arra fele sodort deszkát, akkor azzal mentünk tovább, később ezekből a deszkákból tutajokat eszkábáltunk össze, és ha egy hajóval találkoztunk akkor felkéreszkedtünk a fedélzetére, ahol lesúroltuk a padlót, hálából, hogy felvettek a tutajainkról, az is megtörtént, hogy a közlegény sorsból kitartó munkával, megfigyeléssel és tanulással közülink egy-egy eljutott a hajó kormányosi feladathoz is, sőt hajóskapitányok vagy hajótulajdonosok is váltak közülink az ügyesebbje. Akik hajótulajdonosok vagy a társadalmi ranglétrán magasabb szintre emelkedtek nem szívesen ismerték meg azokat a társaikat, akik megmaradtak a hajópadló felsúrlásánál, vagy a vitorla rúdjain mászkáló legényeknek. Ezek a kapitányok úgy tűnt elfelejtették, hogy ugyanabban a tanteremben koptattuk a székeket és padokat, és ugyanúgy elállt mindannyiunknak a keze gyors írás közben. Ami igaz: igaz – padlótakarítókra és kapitányokra egyaránt szükség van és az emberibb, ha mindannyiunknak a munkáját kölcsönösen tiszteljük.  Addig viszont amíg eljutottunk ehhez a felismeréshez megéltünk egy-két életidőt.

 

A vizsgaidőszak alatt nem volt ildomos bulizni. Akkor reggeltől estig, estéről reggelig sokszor tanulni kellett, olvasni, memorizálni. Volt olyan vizsga is, ami azzal járt, hogy dolgozatot kellett írnunk bizonyos témákból. Hogy megírjuk a dolgozatot sok utána olvasást igényelt, mert alá kellett támasszuk az érveinkkel, amiről írunk és minden előttünk levő addig leírt anyagot, amihez csak hozzá jutottunk fel kellett kutatni, el kellett olvasni, fel kell használni a szövegeinkben. Nem lehetett csak úgy a levegőben beszélni – mint mondták a tanáraink.

 

A tanulás mellett természetesen volt magánéletünk is. Hiszen az életre készültünk, ahol nemcsak egy feladatra, egy szerepre kellett felkészülnünk, de közben volt mindannyiunknak saját egyéni élete is. Ezt eléggé elvitatták tőlünk már az elején és ahogy az élet sűrűjébe bekerültünk a környezetünk sem igazán látta bennünk az embert, de attól még emberek voltunk mi is, amiért elvégeztünk a teológiát. A lányok készültek férjhez menni és gyerekeket szülni, a fiuk pedig megnősülni és édesapák lenni. Tehát erre is fel kellett készülni: megtalálni a társat, akivel együtt élünk, együtt osztjuk meg a mindennapjaink. Akkor még nem gondoltunk arra, hogy a mivel is jár a papi munka és mellette milyen lesz a társainknak, akik szintén nem tudnak kilépni abból közösségből, vagy legalábbis nem tudnak távol lenni, közömbös lenni azzal szemben, ahol mi szolgálunk. Ez a felismerés akkor történt többnyire amikor már késő volt. Házassági tanácsadások, házassági felkészítő előadások ebben az időben ugyanis nem voltak. Egy teológus-pszichológus-pedagógus konferenciákon vehettünk részt legjobb esetben, a hőskorban, amikor még nem lehetett hallani arról, hogy létezik családterápia, vagy pasztorálpszichológia. Poimenikát, lelkipásztori gondozástant emlegettek, de igazán nem értettük, hogy ezt hogyan tudjuk saját életünkre vonatkoztatni, mert többnyire szakmai dolgokról volt benne szó.  Arra sem igazán készülhettünk fel, hogy miként is lehet jól levezetni egy egyháztanácsi gyűlést amikor ott a saját fizetésünket is meghatározó döntést kell előkészíteni. Így azt sem tudhattuk, hogy miként is lehet viszonyulni ahhoz az esethez, amikor az egyháztanács egyik része mindent elkövet azért, hogy a munkaviszonyunkat megszüntesse mindazok után, hogy eredményeket tudtunk felmutatni a munkánk során, látható és láthatatlan eredményeket is. Szóval a konfliktus-kezelés, akár egyéni életünkre vonatkoztatva, akár a közösségi konfliktusok kezelésére nem igazán volt semmiféle eszközünk, mert ilyenekről nem is hallottunk. Viszont igen felkészültünk azokból a teológiai szaktárgyakból ami a papi szolgálat elvégzéséhez szükséges ahhoz, az egyházi ügyvitel vezetése, és az hogy prédikálni tudjunk , aztán a többit vagy felszedegettünk mint a baromfiak az udvaron, vagy különböző irányba sodródtunk el vagy túl közel az egyházi szolgálathoz és ezzel egy időben egyre távolabb saját magunktól, magánéletünktől, családunktól, vagy egyszerűen ott hagytuk az egészet, mert a család egy idő után fontosabb lett számunkra mindennél, még az egyházi, papi szolgálattól is. Sokan alkoholizmusba sodrottak, depressziósak lettek, vagy az egész papságot csak hobbi szinten végezték, mert mellette komoly vállalkozásokba kezdtek és igazán a vállalkozásból éltek meg és nem a papi munkából. Különben is, a közhangulat és az íratlan elvárás a papokkal szemben az volt, hogy minél kevesebb igényeik legyenek a lakhatás és a fizetés kérdésében és ha valaki ügyeskedik, hogy mellette megkapja azt a lehetőséget, ahol munkája után életét megtudja szervezni, akkor az csak jó lehet az egyháznak és a közösségnek és a papnak is.

 

A tanáraink is tudták többnyire ezt a helyzetet, de nem beszéltek erről, egy kevés kivétellel, aki személyes életének a papi közfeladatok elvégzése mellett családja szétesésének a tragédiáját osztotta meg a tiszteletes tanulóifjúsággal. Ezt annak kapcsán osztotta meg velünk, mikor 1989 karácsonyi legációja után Kiss Lukács István eltűnt és csak homályos dolgokat hallattunk azzal kapcsolatosan, hogy kidobták volna a robogó vonatról, Ezzel kapcsolatosan az jutott eszembe, hogy amikor én is leszereltem a katonaságból engem is a katona társaim, akikkel közösen szereltünk le kiakartak engem is dobni a vonatból, ha nem énekelem velük a csenusereászát, én énekeltem és nem dobtak ki. Nem tudni, hogy néhai Kiss Lukács István már felsőbb éves teológust miért is hajították ki a robogó vonatból és utána nem hallottunk semmi érdemlegest róla és az emlékét sem igazán ápoljuk. Legyen hát e pár sor is tisztelgés emléke előtt.  Valószínű azok a hatvanas-hetvenes évek is lázasak lehettek, amiről mi nem tudunk, de azok a nyolcvanas-kilencvenes évek is, amelyeket mi éltünk át és azóta ez a láz hol magasabb hőfokon ég, hol harminchatfokon és nem tudni ki ápol már minket, mert lassan mi lettünk az ápolók, miközben mi is lassan-lassan ápolásra szorulunk, ha nem vigyázunk magunkra kellőképpen.

 

Szóval visszamentünk a tanterembe, és a történetek publicisztikává és elmélkedéssé, gügye banális szövegekké vagy más különböző írásgyakorlattá lesznek ebben a tanteremben, ahol szemináriumok, kollokviumok és vizsgaszigorlatoknak is meg kellett és meg kell azóta is felelni. Egy idő után viszont felvetődik a kérdés: ki a tanár és hogy a tojás akarja a tyúkot kotkodácsolni a kakast pedig kukorékolni megtanítani és a veréb azt mondja a bagolynak, hogy nagyfejű. Nekünk nem szabadott verebek lennünk még akkor sem, ha láttuk a tanárainknak olyan nagy fejük van, mint egy bagolynak. Nem szabadott, mert nem úgy nőtünk fel. Mi úgy nőtünk fel, hogy nagy kartonra felírtuk a következőket: tiétek itt a tér, mert mi nőtünk itt fel. És körmenetben énekeltük Mátyás király szobor-csoportja körül, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, meg hasonlók.

 

A tanterem hűvös álmosító csuklót nem kímélő előadásai folytatódnak, csak más szinten, miután tanáraink elhunytak, már csuklóból nem akarunk semmit leírni vagy semmi hasonló. Inkább impórumokat írok én is, mert az imperátorok torán nem kínálnak fel talán ezután sem tortát.