A kaszárnyában

 Édesapám fa bőröndöt készíttetett egy asztalossal. Ahogy lejárt a katonabál sorba mentünk a vonatállomáshoz. Hegedű és harmonika, szakszafon és ha jól emlékszem volt egy nagybőgő is. Ez a vonat fel van virágozva – énekeltük. Fájt az is, hogy a már lassan önállósuló munkás életem ott kell hagyjam és a kedvesem, aki mindvégig biztatott, hogy tanuljak és ne hagyjam abba, próbáljam meg másodszor is a felvételit és amikor nem sikerült másodszor sem, akkor is azt mondta, hogy majd katonaság után ismét megpróbálom, ha akarom, de szerinte akarjam, mert tudta, hogy számomra milyen fontos volt ez az egész, az első szerelemem halála és nagymamámtól tanult imádkozás, az irodalom, a bibliai történetek, az emberekkel való beszélgetés.  És ekkor elindult a vonat. Ő, Csoki is ott maradt a vonatállomás peronján, és mi a katonák a fa bőröndösök mentünk a zsebünkbe a behívóval. Mentünk, kinek hova szólt a behívója.

 

Nekem egy határ melletti nagyvárosba kellett mennem. Jelentkeztem az alakulatnál, ott volt a temető mellett. Aztán ott három hónapig képeztek bennünket. Engem megtanítottak, hogy a harmadik katonától elvegyem az ágyútölteléket és adjam oda a másodiknak (servant trei, servant doi), Arra is megtanítottak, hogy ha riadó van (alarma) akkor a katonatérképeket (jó nehezek voltak) vegyem a vállamra és szaladjak vele az udvarra és a tiszt mellett foglaljam el a helyem. Megtanítottak betonpadlót sifitellni, és megtanultam, hogy közfürdőben, hogy maradhatunk ártatlanok a fertályunkkal a nemi erőszak elől, bizalom kérdése volt: kiben bízok meg és ki bízok meg bennem oly annyira, hogy egymás előtt mosakodva nem fogunk semmi homo szexuális jellegű közeledést elmívelni egymás felé. Ezért volt fontos tudni, hogy ki van a hátunk mögött mikor mosakodunk a közfürdőben, ahova hetente egyszer engedtek le, de ha szükséges volt a sáros gyakorlatok után akkor akár többször is, de tudomásul kellett vennünk, hogy az államnak a melegvízért fizetnie kell, amit aztán, mint adósságot a szolgálattal törlesztenünk kell majd.  Arról, amit az ötvenszemélyes hálószobákban történt, ahol a fogpasztát neylonzacskóban érlelődő anyagra borotválkozó arcszeszt öntöttek és különböző testrészekre mit is tetováltak, arról talán jobb, ha nem ejtek szót. Majd sok más megalázó ágy alá parancsoló kúszás után vigyázzállás parancsot osztogatni, majd arról sem, amint pokrócot a tiszt fejére dobtuk, mikor váratlanul belépett és az egész háló jól eldöngölte.

 

Amint lejárt az ágyúsoknál a kiképzés, elvittek a városba, munkaszolgálatra. Szenes vagonokat kellett leürítenünk, hol két hol pedig három válltásban. Reggel hatkor keltünk, a hangszóróból üvöltött a román népzene és a hazafias énekek – ez volt az ébredés minden katona-reggel. Takarítás, mindenkinek a „szektorában” reggeli, diszlépéssel, hazafias énekeket énekelve az autóbuszhoz mentünk, onnan vittek a szenesvagonokat leürítő állomásra, majd vissza. Vacsora, takarítás, mosakodás, három váltású éjjeli őrködés, majd reggel minden kezdődött elölről. A szobában itt ötvenen voltunk. Az ablakon vasrács volt. Az épület másik szárnyában titkos iratokat őrző irattár, és leghátul börtön. Az udvarról látni lehetett a kápolna tornyát, aminek az ajtaja be volt deszkázva, rozsdás szegekkel. Az étkezde melletti bejárati ajtónál volt egy köbméteres üreg a falba, amit egy vasajtóval be lehetett zárni és oda azt, akit úgynevezett „áreszt” böntetést kapott és egy időre oda bezárták arra az egy köbméteres helyre és rázárták a vasajtót. A vasrácsos hálószobai ablakokon túl egy magas szögesdrótos kerítésen túl a pékség. Amikor éhesek voltunk az ablak vasrácsát kifeszítettük, a magas kerítésen átmásztunk és a pékektől kenyeret kértünk és vittünk vissza a szobába. A szenesvagonok, azok kétfélék voltak. Automatikusan nyílók és alsó lenyíló lappancsosok. Az automatikusan nyílókat a vagonok fölötti vaslépcsőn felvezető felső teraszról egy hosszú nyelű rúd végére hegesztett ásóval piszkáltuk, ütögettük a szenet, ami nem esett le amikor kinyíltak az automata ajtók.  A lefele nyíló lappancsokat az L alakú csővassal kellett kinyitnunk, ami nem is volt olyan egyszerű mert nagy vaskalapácsokat is kellett használnunk ennek kinyitásához. Ha meg meglepően könnyen lenyílt akkor megtörtént, hogy a csővas és a vagon vasfala közé szorult a kezünk. Nekem egyszer a kicsi ujjam szorult be, és azóta van dupla köröm rajta. Dolgoztunk két váltásban, ami azt jelentette, hogy 12 órát dolgoztunk reggel hat és este hat között és fordítva, a többi időt pedig az utazással, a kaszárnyában való takarítással, étkezéssel, és mikor ránk került a sor éjjeli őrködéssel töltöttünk. Egy vagonhoz volt, hogy négyen, máskor hárman voltunk beosztva. Időnként a szenesvagonok leürítéséből néhányunkat, sosem tudtuk mi alapján, de elvittek a kazánházak belső javítási munkálataira vakoló anyagot szállítani a magas állványokon, létrákon, vagy szűk bejárati vasajtókon keresztül. Ez jó munka volt, mert nem voltunk torkig szénporosok. Vittek a futószalagok alá összegyűlt szénpor ellapátolására is Ghita bácsival, ahol nem is volt nehéz a munka, de megtelt az orrlyukunk is porral és olyan feketék voltunk, mint akiknek csak a szeme fehérje nem volt fekete.

 

Egy alkalommal összegyűjtöttek bennünket és azt mondták, hogy tovább kell vigyenek közülink egy párat más kaszárnyába. Engem két hétig vittek el a gázkutak fúrásához, ahol nehéz és hideg degenyeges vasakat kellett cipelnünk egyik helyről a másikra. Itt a kaszárnyában történt velem, ami addig soha: egy nagy mokány katona arra kért, hogy pucoljam meg a cipőjét míg egy másik arra, hogy súroljam fel a folyosót. Egy időben mind a kettőt. Ez persze lehetetlen volt és ezért hol az egyik, hol a másik mokány katona jött kötekedni és kérte számon azt, amit éppen akkor csináltam, mert ha cipőt takarítottam, akkor miért nem mosom a folyosót és fordítva.  Egy alkalommal mivel nem voltam éppen a megfelelő helyen az egyik felém rúgott, hasba akart rúgni. Én időben észrevettem és félreugrottam majd meghúztam a lábát és ő könyökkel a betonra esett.  Utána pedig nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a földről. Ő kezembe kapaszkodott majd magával rántott és hasba ütött oly erősen, hogy el is ájultam. Arra emlékszem, hogy hozták a veder vizet és azt öntötték rám, majd kaptam ismét eszméletre.  Azóta soha többet nem tudom a kezem azok felé nyújtani, akik előzőleg megakartak ütni és közben a földre estek. Miután elpanaszoltam a faluban, amelynek határában volt a gázfúrás, hogy mi történt a kaszárnyában, és megmutattam, hogy kik ezek, akik engem bántottak, egy alkalommal a határban több helybéli fiatal fiú alaposan meglécezték, mint tudtam meg, mert utána nem bakalódott velem ez a baka sem. Két hét után visszavittek a szenesvagonokat leürítő kaszárnyához, de már más kollegák fogadtak, mint előtte. A kaszárnyában nem volt senki, aki az anyanyelvemet beszélte volna, és kivétel nélkül, mint a börtönben való előzetes büntetésük után rukkoltak be a katonaságba. Idősebbek is voltak nálam. A tiszt minden reggeli névsorolvasás után valakit mindig bezárt az „áresztbe”, mert olyan is volt közülük, aki nagy konyhakéssel támadt rá a névsort olvasó tisztre.  Később került még egy olyan katonatárs is, akinek az édesanyja magyar volt és az édesapja román és tudott magyarul is.  Egy alkalommal amikor álltunk a vacsora-sorban magyarul szóltunk egymáshoz és egy verekedés kellős közepén találtuk magunkat. Egymás hátát védve ütöttünk mindenkit, aki felénk ütött, vagyis védekeztünk.

A nagyvárosban volt egy otthoni ismerősöm, aki nagy segítségemre volt, mert ismerte a tisztet és hozzájárult időnként ahhoz, hogy a tiszt engedjen ki hét végére hozza és időnként a hazautazásom engedélyeztetéséhez is nagyban hozzájárult. Mindez azért történt, mert a tiszt szerette a bort és neki volt bora. A konyakot sem vetette meg. A katonaság utolsó két hónapjában pedig olyan munkám volt, hogy egy raktárban kellett vigyáznom a szerszámokra míg a többi dolgozott. Ez idő alatt tudtam olvasni és tanulni, készülni a teológiai felvételire. Májusban szereltem le és egy hónap múlva volt a felvételi. A harmadik. Addig viszont még történt egy-két lejegyezni érdekes történet vele. Röviden, egészen röviden. Egy alkalommal egy idegen tiszt jött a kaszárnyába, és sorra mindenkit hivatott magához és kikérdezett. Amikor engem hivatott be és ketten voltunk csak egy dosszié volt az asztalon és abból olvasva kérdezte a nevem, a szüleim nevét, az, hogy van e rokonunk külföldön és miért felvételiztem a teológiára és hogy még fogok-e? Mindenre válaszoltam őszintén. Mondtam, igen, még fogok felvételizni katonaság után ismét.  Mindez az előtt történt, hogy elvittek a gázfúráshoz.  A másik feljegyzésre érdemes történet az votl amikor az egyik katonatársam  elmondta nekem, hogy ha háború lenne, akkor neki kell majd engem meglőnie és nem szeretné, ezt megtenni, tehát ha látom, hogy puskát osztogatnak, akkor tudjam, hogy nekem nem fognak adni, és bújjak el előle, hogy ő ne kelljen majd engem meglőjön, mert ha ő nem lőne le, akkor azt is megmondták neki, hogy őt lövik le és megvan az is hogy ki lesz ez. Amikor a kaszárnya élet lejárt, és az angyalbőrt le kellett adni, a vonattal hazafele utazva a valamikori katonatársakkal ki akartak dobni a vonatból, csak úgy nem tették meg ha velük éneklem a minden reggel hangszóróból hallott „csenusereasza” éneket. Énekeltem hát velük együtt, és ittunk. Reggel korán érkeztem haza a szüleimhez , csonttá fagyottan és részegen, de nem dobtak ki a vonatból.

 

Ha tetszett a szöveg megoszthatod a facebookon,