Egy egészen más világ

 Mióta a hirtelen mozdulat után ínszalag gyulladásom lett, azóta egyre több olyan emberrel találkozom, akik szintén átestek hasonló baleseten. Ezek közül nem ismerek senkit, aki ezt az időt arra használta volna fel, hogy nekifogjon és írja élete valós és kitalált történeteit. A valós történetek rendben is lennének – gondolhatja az Olvasó. De mire valók a kitalált történetek? Talán azért van ez a másodpéldányos kitaláció, hogy ne lehessen tudni mi a valóság, és mi a kitaláció? Ez egy egészen más világ. Döntse el az Olvasó mi valóságos és mi a kitaláció. A történetek amúgy is olvastatják magukat, ha igen, ha nem akkor pedig nem kell semmit mérlegelni, mert akkor nincs Olvasó. Ez egy egészen más világ.

Reggel hat órakor ébresztett az óra. Fél hétig ismételtem az este későn megtanult Bibliai történeteket.  Tizedikes középiskolás voltam. Párhuzamosan tanultam azt, amit az iskolába kellett és azt, amit a Teológia felvételire kellett. A két világ sokban egymásnak teljesen ellentmondott. Édesapám azt mondta, mikor említettem neki, hogy a papi pályára készülök, hogy menjél fiam, de ha én ezért elvesztem a munkahelyem akkor ne szégyellj majd, mert ha nem változik semmi akkor engem kidobnak a tanügyből és más munkát kell majd keresnem.

 Legyalogoltam a reggeli elfogyasztása után az egy kilométerre levő buszállomáshoz, ahol az első busz hét órakor, a második fél nyolc körül ért oda. A középiskolában, mint mindenki más a karszalagos egyenruhában részt vettem vagy ellógtam az órákról. Délben pedig kettőkor, fél háromkor vagy fél négykor mikor jött a busz sokszor annak lépcsőjén lógva utaztam haza az otthonról egy kilométerre levő buszállomásra, ahonnan aztán hazagyalogoltam. Ebédeltem és fogtam neki füvet szedni a háziállatoknak, vagy a kerti munkában részt vállalni és tanulni. Tanulni az iskolába és ezzel párhuzamosan tanulni az egyetemi felvételire. Vasárnaponként templomba mentem, ahol fiatal csak én voltam, és az a kevés idős ment a templomba általában minden vasárnap amikor én ott voltam. Az ünnepek alkalmával sem volt tele a templom.

 Aztán tizenegy és tizenkettedikes koromban egy lány megfogta a kezem és sokat sétáltunk ketten mindenfelé. Amikor ketten voltunk megkértem, hogy kérdezze ki a kátét, ami szintén felvételi anyag volt a Teológiára. Télen nagymamáknál laktam időnként, akik ott laktak abban a kisvárosban, ahol jártam középiskolában. Különben ennek a kisvárosnak a kórházában születtem én, később a kislányunk és ugyanitt haldoklott édesanyám is élete vége felé és végakarata szerint elhunyta után elhamvasztottuk majd szintén végakarata szerint temettük el arra a helyre, amit még életben megmutatott a temetőben, ahol végső nyugalmát kívánja pihenni.

Egy egészen más világ.  Nem volt telefon sem, csak igen későn, az is vonalas telefon, amelyet rendszeresen lehallgattak. De ez már csak akkor miután bejuttam a Teológiára a harmadik felvételi után, mint korábban erre utaltam már. Addig viszont volt egy-két életesemény amire visszaemlékezve pár kitalált dolgot még hozzáfűzök.  A sikeres érettségi után (többnyire ekkor, aki eljutott az érettségire annak sikerült is) a Teológiára való felvételim nem sikerült. Egyetlen egy helyre közel tízen felvételiztünk és én voltam az első kieső, fölöttem húzták el a vonalat és igen kevés tizeddel maradtam le az első helyről.  Ekkor történt az, hogy az egyik teológiai tanár azt javasolta, hogy mivel igen nagy felvételi médiát értem el, és mivel az egyháznak szüksége lenne több papra, mint amennyi helyet engedélyezett az államhalatom, ezért próbáljam meg írjak levelet Ceausescu elvtársnak és kérjem meg, hogy engedélyezzen még egy helyet és ha jóváhagyják akkor ősszel kezdhetem én is az egyetemi éveimet. És találja ki kedves Olvasó, hogy én mit tettem? Hát elárulom: megírtam a levelet. És mi lett utána a következménye? Hát az, hogy a pszichiátriai kórházban találtam magam, ahova beutaltak a levélírás után, ahol több hetet kellett ott eltöltenem a kommunizmus építése idejében használt pszichiátriai kezelő osztályon, amint megtudtam éppen abban a kórteremben és ugyanaz az orvossal, mint Szilágyi Domokos a költő, valamikor. Nagyon emberséges volt velem Binder doktor úr, a kezelő orvosom. Isten nyugtassa haló poraiban és lelkének üdvösségében nyugtassa az isteni titkainak a gondviselő szeretetében!  Hagyta, hogy olvassak és hogy írjak. De az elektromos sokk kezelést és a gyógyszeres terápiát szigorúan be kellett tartanom. Fura volt, egészen más világ a pszichiátria.

 Mondták, hogy azért is kellett kórházba kerülnöm, mert tizenkilenc évesen hagytam abba azokat a gyógyszereket, amelyeket születésem kezdete óta napi három rendszerességgel szednem kellett.  Mondták azt is, hogy a kezelő orvos azt javasolta, hogy teljesen egészséges vagyok és nem kell tovább szednem a születésem óta rendszeresen szedett gyógyszereket. Mondták, hogy ezeket azért kellett szednem, merthogy mikor megszülettem a köldökzsinórral majdhogy megfojtottam magam és ennek következtében az egyik homloklebenyem nem viselkedett úgy mintha nem fojtottam volna meg szinte magam rögtön születésem után és ezért kellett szednem a gyógyszert.  Ahogy ezeket a gyógyszereket abbahagytam, és a megfeszített két évig tartó kitartó és rendszeres napi tanulás, a korán kelés és viszonylag későn fekvés, a kamaszkorral járó feszültségek és a sikertelen felvételi is, no meg a levél a teológus hely engedélyezésére is hozzájárult ahhoz, hogy kiérdemeljem azt, hogy Binder doktor úr páciense legyek és a 19. születésnapomat ott töltsem a kórházban, ahol délutánonként jó hangulatba, különösen a hét végén összegyűltünk a betegek és cigarettáztunk, és énekeltük a népdalokat, dalokat, magyarul többnyire, de voltak románok is akik velünk énekeltek és tanítottak meg  a román népdalokra. Nagyon jó hangulat volt, jó közösség. Engem különösen tiszteltek a betegek miután megtudták, hogy a Teológiára készültem és hogy milyen nagy médiával nem jutottam be.

 Ahogy a kórházból kijöttem felmentést kaptam egy évig a katonai sorozás alól és a rokoni ismeretségnek és segítségnek köszönhetően egy városba kaptam munkakönyves állást, így elköltöztem otthonról és dolgoztam, amiért fizetést kaptam. Gyógyszereket nem kellett vennem, és ihattam egy-két sört is, meg egy-két pohár bort is, de csak annyit, és cigarettázhattam, ha akartam. Én pedig akartam cigarettázni, volt pénzem és volt mivel megvásároljam. Hét végén templomba mentem. Munka után és a hét végén tanultam, készültem másodszorra is a Teológiai felvételire. Amikor eljött az ideje akkor ismét megjelentem és a szintén egy engedélyezett helyre ismét többen felvételiztünk és ismét én lettem az első bejutóhoz közeli médiával az első kieső.

 Mentem volna vissza dolgozni a városba, kvártélyba, de jött a behívó a katonaságba. A kezelő orvosom amint megtudta, hogy sor alá kell mennem, magához hivatott és megkérdezte: akarok-e katona lenni? Nem értettem. Aztán elmagyarázta: ha nem akarok katona lenni, akkor olyan iratot ad ki az egészségi állapotomról, hogy nem hívnak be katonának soha, de akkor ez esetben nem lehet soha autóvezetői engedélyem. Döntsem el mit akarok és akkor és ott mondjam meg neki, mert ő a katonasághoz kell jelentsen az egészégi állapotomról. Én akkor és ott életem nagy döntését meghoztam: igen szeretnék majd autóvezetési engedélyt és ezért szeretnék lenni katona is.  Ilyen iratot állított ki tehát rólam a doktor úr. Nekem el kellett mennem ez után egy nagyvárosi katonakórházba, ahol kivizsgálták egészségi állapotom, idegrendszeri működésem és megállapították, hogy alkalmas vagyok katonai szolgálatra.  Behívtak sor alá, és amint erre a korábbiakban is utaltam anyaszült meztelenül kellett sorba állnom, hogy megmérjék a testsúlyunkat és magasságunkat és a bal karunkba olyan injekciót adtak, aminek a jele, a hege azóta is látszik. Ez egy egészen más világ. És utána jött a katonasági szolgálat.

Ha tetszett a szöveg megoszthatod a facebookon, is.