Álom /b

 

 A szemem alá is beivódott a szénpor.  A tüdőmbe. A sötét vonatrakodó állomásra egyszerre két vagon fért be. Minden vagon lerakásához négyfős csapat fogott hozzá. Összesen tizenhaton voltunk. Tehát nyolcan pihentek és ha tudtak akár aludtak is a öltözőben, míg a másik nyolc dolgozott. Ha az egyik vagonnál hamarabb végeztek, mint a másiknál, akkor az a négy hamarabb térhetet pihenőre. Nem minden vagon volt egyforma. Voltak nehezebben üríthető vagonok. Ezeknél nagyobb széndarabok voltak, amelyeket csákánnyal össze kellett törni, hogy férjen ki a lefele nyíló ajtókon. Télen különösen változó volt a szenes vagonok rakományainak a helyzete, a leürítés tekintetében. Voltak ugyanis nagy tömbökbe fagyottak és voltak, amikor kis kavicsnagyságba fagytak meg és össze, de így is elég nagy tömböt alkotva. Azok, amelyek több kisebb kavics nagyságúból fagyott össze azokat nehezebb volt szétválasztani, vagy összetörni akkorára, hogy kiférjen a lappancsos ajtón. A lappancsos ajtóról a vasrácsra estek és ott is be kellett férjenek ezeken a nagyságokon, mert másképpen nem hullottak alá. Amint a rácsokból tovább esett lefele egy csúszda szerű vasfalon kellett alább érjen a futószalagra a szén, ami onnan először az őrlőbe, majd a kohóba, a kazánházba jutottak. Ha a vascsúszdán akadt be akkor oda alá kellett menni és az eldugult helyet kitakarítani, hogy a futószalagon folyamatos legyen a szén szállítása. Ott lent a vasrácsok alatti helységben, ahol a futószalag vitte tovább a leürített megfelelő méretű széndarabokat ott is két méterenként volt valaki, akinek az volt a feladata, hogy ha leesik a szén a futószalag alá akkor azt visszalapátolja és ha elakad a futószalag szerkezete akkor azt is felügyelje. A munka nem szabadott megálljon sem fent a rácsok fölött a vagonlerakásnál, sem a rácsok alatti futószalagon. Folyamatos munka, mert a kohó égett megállás nélkül, ami melegítette a vizet, a pára pedig forgatta a turbinákat, amelyek termelték   a villanyáramot.  Természetesen ezen kívül még volt több más munkapontja és részlege ennek a csettuldojnak. Volt például olyan részlege is, ahol a szenet a kohóig egy olyan raktár-részlegre vitte, amit tartaléknak töltöttek fel, arra az esetre, ha nem lenne elég szén a vagonoktól, hogy onnan a megfelelő mennyiséget fel lehessen pótolni. Ezek valóságos szén-por raktárak voltak, ahova a futószalagokon többnyire szénpor vagy kisebb darabok haladtak és ha ezek onnan leestek azokat is fel kellett lapátolni egy talicskába, amivel aztán egy nagy tölcsérbe kellett üríteni az anyagot, ahonnan szintén futószalagon ment tovább a fekete szén. Ahhoz, hogy a turbina megfelelően működjön ezt, magas víztornyok is biztosították, ahol a vizet tárolták és időnként innen engedték a vizet a kazánba, párologtatni, mint utaltam az előbb is erre. A turbinákat forgató vízpára többnyire felszállott a levegőbe, de volt, ami lecsapódott a turbinák lapátjáról és ezeket is elvezették egy tartályba, ahonnan felszivattyúzták a víztornyokba, ahonnan ismét vissza került, hogy hajtsa a turbina lapátjait.

 

A magas víztornyok külső falán az aljától egészen a tetejéig vezető szűk létra kanyarodott felfele, kívülről vasakkal körbecsavart védő burokkal felszerelve, hogy aki felfele halad a lépcsőn ne tudjon hátraesni. A lépcsőn egyszerre csak egy ember tudott menni. Az egész létra végig vezetett tehát a víztorony tetejéig, ami, ha jólsaccoltuk akkor ötven és száz méter között lehetett, de lehet, hogy annál is több, az egyik. Összesen három ilyen víztorony volt, két alacsonyabb és egy magasabb.

 

Mi, amikor a futószalag raktár felé vezető futószalag részlegre kerültünk, és nem volt mit tenni, mert ritkán ilyen is adódott, akkor mind a haton elindultunk a víztorony létráin felfelé, egymás után. Egészen addig amíg felértünk a tetejére. Ott pedig szerre beléptünk az oldalán levő keskeny körbe vezető pléhezetre, ott levetkőzöttünk és innen egyenesen beugrottunk a víztoronyba a vízbe, miután a ruhánkat kint hagytuk a pléhezeten. Ott úszkáltunk a langyos vízbe, ameddig gondoltuk, majd utána visszaöltöztünk és libasorba jöttünk lefele, ami nehezebb volt, mint felfele. Megtörtént egy alkalommal, hogy amikor jöttünk lefele a közepe fele furcsa víz zúdulásra emlékeztető hangot hallottunk, ami talán azt jelezte, hogy a vizet leeresztették visszavezetni a kohók tartályaiba párologtatni. Egy alkalommal sem történt meg, hogy el ne hagyjuk a torony tetejét mielőtt a vizet leengedték volna, de sosem sikerült megfigyelni, hogy erre mikor kerül sor. Összesen alig öt-hat alkalommal voltunk a magas víztornyok tetején strandolni, nudizni.

 

De nem csak a magasban igyekeztünk megtalálni a pihenés és szórakozás lehetőségét, de a futószalagok alatti kis sáncok is alkalmasnak bizonyultak arra, hogy oda elbújunk és volt, amikor el is aludtunk olyan fáradtak voltunk. Különösen az éjszakai váltásban bújtunk el előszeretettel a futószalagok alá, miután végeztünk a vagonunk lepakolásával.  Egy alkalommal épp oda bújtam el én is, várva, hogy szóljon a társam mikor ismét begurult a következő vagon, aminek ismét neki kellett kezdeni. Na de addig amíg a társaim dolgoztak addig megvolt a kis menedékhely, amit aztán átadtam az utánam következőnek, amíg mi dolgoztunk.

 

Egy fárasztó éjszakai váltás alatt történt velem, hogy alig feküdtem be a futószalag alatti kis üregbe és lehajtottam a szemem, becsuktam a szemem máris megjelent a föld alatt egy hatalmas szárnycsapásokkal felém közeledő madár, amire én figyelmes lettem és az utolsó pillanatban kapaszkodtam a hátára, és száguldtam vele együtt.  Felrepült velem a víztorony felé és elhagyta az egész csettuldojt és felszállott a felhők fölé, ahol láttam, hogy mindig süt a Nap. Ott letett egy felhőtisztás szélére és ott hagyott egy szoba konyhás kis házacska elé. Én oda beléptem és láttam, hogy bent van egy szép arcú, kedves mosolyú lány, aki épp teát főzött. Nem tudom honnan került szegfű a kezembe, de amint beléptem és a lány rám nézett a szegfűt átadtam neki, aki nagyon boldogan jött felém és átölelt, majd szájon csókolt. Utána ketten teáztunk és arra kért, hogy meséljek el neki mindent részletesen, mert mindenre kíváncsi. Mondta, hogy ne siessek.

 

Én belekezdtem. Ő velem szemben leült és figyelmesen hallgatott, időnként felállt a székről, megpuszilt, vagy éppen megcsókolt.

 

Az úgy volt – kezdtem bele – hogy nagyanyám elvitt még óvodás koromba a templomba. Aztán ahogy kisiskolás lettem mentem vallás órára, hiába volt tiltva és hiába büntetett meg ezért a tanító néni. Aztán az lett belőle, hogy mikor érettségiztem felvételiztem a teológiára. Pap akartam lenni. Talán azért amit nagyanyámtól hallottam Jézuskáról, vagy a jó Istenről, talán sok más dolog miatt is, mint például az is, hogy az első szerelmem vesebaj miatt korán tizenkilenc évesen meghalt. Írtam Csauseszkunak levelet. Aztán dolgoztam az építőtelepen és elmentem katonának és a szén a zsebemből az orrlikamba is beleszívódott. De katonaság után megint mentem a teológiára felvételizni. Szerelmes lettem egy lányba és bejutottam az egyetemre. Majd az egyetemen egy másik lány lett belém szerelmes és emiatt azt a lányt, akibe én is szerelmes voltam elhagytam. Azt mondta, hogy megérti, hogy van egy másik lány az életembe, de aztán ha megunom menjek hozza vissza. Én pedig nem mentem vissza hozzá, mert találkoztam veled és azért jöttem ide, hogy megkérdezzem leszel-e a feleségem vagy sem. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérjem a kezed, légy a feleségem.

 

Mielőtt meghallottam volna a lány válaszát, valaki megrángatta a bal karom - menj mert megjött a vagon, add át a helyed. Azzal felkeltem és nekifogtam a csákányolásnak.