Gyötrelmes gyönyörűség

 Az az egy hely harmadszori felvételi alkalmával, éppen a katonaság után, nekem elég is volt, hogy megkezdjem teológiai tanulmányaim, 1989-ben. Ketten voltunk egy évfolyamon összesen. Bejött a tanár, a professzor a tanteremben, felálltunk és jelentettünk: „Osztály vigyázz, tanár úrnak tisztelettel jelentem, osztályunk létszáma kettő, jelen van mind a kettő, az osztály készen áll az óra megkezdésére. Isten áldja! Minderre két heti almaszedés után került sor, ahol ott volt az egész kistiszteletű tiszteletes ifjúság a nagytiszteletű tanári karral egyetemben, a domboldalon. Alig telt el három és fél hónap, első éves teológus hallgatóként megkaptuk a karácsonyi legációra való megbízó levelünket. Az első szószékre való fellépésem előestéjén a szerető lelkű tiszteletes papbácsival egész éjjel néztük a tévét, és végig néztük hogyan lövik le az elnök elvtársat, akinek én évekkel azelőtt levelet írtam, hogy engedélyezzen még egy helyet a teológián, és azt sem tudom, hogy a levél elérkezett-e hozzá. Szóval annyi szépet és jót tanítottak nekünk az iskolában a pártunk és államunk szeretett hős vezéréről, hogy már-már példaképpé lett sokunk számára és áhítattal néztünk az osztály fekete nem okos, de nem is buta táblája fölött díszelgő országcímer és az országzászló közötti fényképére. Csak azt nem értettem sokáig, ha ilyen szeretett vezér, miért van az, hogy nem lehetett büntetés nélkül járni vallás órára, mert a pap bácsi is szerető lelkű kedves ember volt és ha az ország vezetője még jobb volt mint ő, akkor miért nem jutottam be azzal a közel kilences médiával 1986-ban, és miért kellett a börtönből berukkoltakkal katonáskodnom és miért hívott be egy alkalommal egy tiszt és kérdezte meg, hogy akarok-e még pap lenni a katonaság után és miért ütöttek meg úgy hogy elájuljak és vízzel kellett felmossanak. És ha olyan jó és szeretett vezérünk volt, akkor miért lőtték meg a feleségével együtt? És másnak miért ment fel a katona a toronyba az istentisztelet előtt a toronyba, őrizni azt? Miért matattak meg a buszra való felszálláskor a rendörök amikor a legációból hazamentem? És a sok miértre miért nem válaszolt senki érthetően? A teológiát ketten kezdtük és három más korábbi felvételizőt is behívtak, mert a médiájuk alapján a megváltozott állami rend szerint megkezdhették a tanulmányaikat ők is, tehát ha én nem jutottam volna be karácsony előtt akkor az előbbi felvételi médiám alapján engem is behívtak volna.  És megkezdődtek a tömegtűntetések, védtük a szobrainkat, védtük a nyelvünket, védtük egymást és védtük a jövőnket úgy, hogy közben minden vizsgára megfelelő tudással jelentünk meg, különben elvágtak, és meg kellett ismételnünk akkor amikor megfelelőképpen fel voltunk készülve a tudásanyagból. Nem volt pardon semmiféle válságra való tekintettel, sem gazdasági sem politikai, sem társadalmi vagy erkölcsi sem semmijen válság nem adott okot arra, hogy a vizsgára úgy jelenjünk meg, mint akik nem vagyunk vizsgakészen felkészülve.

 

Annyira jól ment nekem a tanulás, hogy két év után engem kértek fel, hogy a poimenika és szónoklattan, valamint valláserkölcsi nevelési tantárgyakból én tartsam meg az előadásokat a tanuló tiszteletes ifjúság számára. Így minden addigi előírt kötelezettség alól felmentett az új rendszer és megnősültem, elvettem Csokit feleségül. Született három gyerekünk, két fiú és egy lány. Mivel minden a feje tetején állott ekkor még először az egyik tanuló szobába költöztünk be, majd később a templommal szemben levő kocsma biliárdszalonja fölötti két szoba konyha és fürdőszobai lakásba. Jó volt, mert lehetett konyakot is inni, ha megkívántuk, csak le kellett mennünk a lépcsőn és ott volt a kocsma.  A nagy tanulásba és tanításba annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, hogy amíg én végzem a nevelő munkámat az egyetemen addig a feleségem az iskola kapusával elkezdte élni a maga magánéletét. Erre azután jöttem rá, amikor egy évi angliai és amerikai tanulmányút után hazajöttem egy év múlva.  A kocsma melletti lakóházban volt egy ágyhoz kötött beteg mozgássérült fiatal fiú, akit az édesanyja gondozott és mindent tudott, ami a ház körül történik, mert az édesanyja mindent megmondott neki. Amikor hazaérkeztem a külföldi tanulmányútamról meglátogattam a szomszédot és ő mondta el nekem ezt az egészet. Az elején nem hittem, de nemsokára meggyőződtem én is efelől.  Elkezdtem gondolkodni, mit tehetek ebben az esetben. Nem igazán jött jobb ötletem, minthogy otthagyjam az egész egyetemi tantást és elköltözzünk egy kis csendes faluba és ott éljünk tovább, távol a kapustól. Ahogy lejárt a tanév meg is történt az élettér cseréje. Elköltöztünk, tanári állásom otthagyva egy kis gyülekezetbe. A nagyobbik fiunk ezt nagyon nehezen viselte, hogy egy nagyvárosi életformából egyből egy kis eldugott faluban éljen. Meg is bosszulta ezt nekünk. Addig lopott és mindenféle törvénytelen dolgot elművelt, hogy börtönbe került és le kellet töltenie a több évi büntetését. A kisebbik fiunk nem akart tanulni és amint nőtt levizsgázott TIR kocsira és járta a nagyvilágot. A lányunk pedig addig-addig próbálkozott sok sikertelen egyetemi felvételi után, hogy végül egy jól fizetett takarítói állást kapott abban a városban, ahol korábban egyetemi tanár voltam. A feleségem pedig csöndes alkoholizmusba menekült és egy szép napon elaludt és többet nem ébredt fel. Nekem kellett a temetési szolgálatot elvégeznem a fiaim kérésére, mert senki pap nem volt, aki vállalta volna. Eleget próbálkoztam, hogy ne legyen temetési szertartás, egyházi beszéd, meg egyebek, de nem engedték a fiaim ezt, Így legnagyobb fájdalmamra én kellett eltemessem a néhai feleségem urnája fölött gyászbeszédet mondva. Amikor mondtam a búcsúztatót a magam nevében is búcsúztam, mint temető papja és mint a megboldogult férje. Ahogy lejárt a temetés elmentem a krematóriumba és a múltamat elhamvaszttattam. Igy kezdhettem elölről a teológiai egyetemet már nem, mint teológia tanár, hanem mint egyetemi hallgató és folytattam azt az életet, amit az egyetemi tanársággal és három gyerekes papként éltem meg időközben. Így visszamentem a teológiára, hogy ha már háromszor felvételiztem és bejutottam, akkor végezzem is el, írjam meg a vizsgadolgozatom és tegyek le minden vizsgát majd kezdjem el én is a többé kevésbé normális papi életet.

A tanulás nehezen ment ekkor. Sokat kellett jegyzetelni és sok volt a tanulás. Sokat küszködtem a héber és görög nyelvvel, a latin sem ment olyan könnyen. Ne is beszélve a történelmi évszámok megjegyzéséről és korszakok szerint való megjegyzéséről a történelmi eseményeknek. A szónoklattan és lelkipásztori gondozástan már könnyebb volt, mert volt valami előzetes ismeretem. Végül is valamikor ezt tanítottam én is. Ami nehézséget okozott az volt, hogy rég nem találkoztam már ekkor Csotival, akinek nem tudtam elmesélni a magánéleti válságaim. Ennek érdekében elmentem egy közeli bányába és megkértem ő is jöjjön oda, hogy személyesen találkozzunk és beszélgessünk. Erre sor is került, egy szép hétfő délutáni napon.

 

Elmondtam neki a bányában, hogy ott hagytam a szeretőm, mert nem tudom pontosan miért , talán éretlen fajankó voltam, vagy találtam valami olyat, amit magam sem értettem miért, de nem tudtam elképzelni a jövőnket közösen, vagy egyszerűen a távolsága miatt nem tudtam megmaradni mellette, szóval ezekről beszélgettem vele, Csotival. Közben visszaemlékeztünk a csemete-felszabadító gyerekkorunk élményeire. Ami előtt a bánya bezárt volna feljöttünk a felszínre és mindenki ment a maga útján. Megyeztünk, hogy még más bányákban is fogunk találkozni addig amíg be nem omlanak a bányák és ameddig élünk és megtehetjük hogy jószerencsével le és fel járkáljunk a bányarémek elől pedig ne meneküljünk el soha és a jujumadarat se fogjuk be kalitkába.

A szöveget meglehet osztani a facebookon is amennyiben ez erre édemesnek mutakozik,