Ismerkedés

Miután sikerült elhinteni a kétely konkoly-magjait, valóban nem sok kalász érett meg az aratásig. De hát valahogy el kell kezdeni. Ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűen bekopogok hozza egydélután. A konkoly termése meghozta az eredményt, de volt egy pár búzaszem is, legalábbis úgy láttam amint beléptem a kapun.  Ott ült a folyósó utáni kijárat előtti kis padon. Köszöntöttem illendően és ő illedelmesen hellyel kínált. Elmondtam neki azt, hogy nem szeretném, ha minden ismerkedést megspórolva egyből jó barátok lennénk, mert utána könnyen elromolhat a megalapozatlan ismeretség és ellenségeskedéssé fajulhat. A kezem nyújtottam neki és ő is.

 

Ebben az időben minden lehetséges volt. Az is, magától értetődő volt, hogy ha valaki éppen a Niagara vízeséshez kíván elmenni. Erre jó lehetőséget biztosított az, ha olyan üzletemberekkel kerül kapcsolatba, akik éjjel és nappal dolgoznak és amikor pihennek, akkor dolgoztatnak.  A fontos az volt, hogy a zajos gépek viszonylag közel legyenek a házhoz. A zaj lehetőleg olyan erős legyen, hogy az utca végéig zúgjon el, így biztosítva lesz az, hogy a legközelebbi házban, ha az ablakok és az ajtó is csukva van akkor se legyen csend, hanem egy állandó morajlás őröljön éjjel és nappal a házban. Ezzel egy időben azt a látszatot kell kelteni, hogy mindez a közösség javára van, mert az új munkahelyeket hoz létre, és az Önkormányzat fele való adózás is a közösség javára fordítódik vissza. Az, hogy a legközelebbi házban szellemi munkát végeznek, az már lényegtelen ebből a szempontból, sőt szóra sem érdemes. Az, hogy nappal és éjjel, a három váltásban való munka, de a két váltás is elégséges ahhoz, hogy a szellemi melósok idegrendszerét lassan, de biztosan kikezdje.

 

Így történt, hogy a terv az elején nem látszott sikeresnek, mert a legközelebbi házba volt egy tanárnő, aki online tartotta az órákat, volt két egyetemista gyermek, akik órákat hallgattak és vizsgáztak is online és volt egy pap, aki online prédikált. Látszólag úgy éltek ebben a deszkagyárhoz legközelebbi házban, mint mindenki más ebben az időben.  Amíg nem volt ott a deszkagyár addig elviselhető volt az, hogy annyi minden képtelenség történt. Az egyik legfájdalmasabb képtelenség az volt, amivel szembe kellett nézzenek, hogy alig fejezték be a háztető teljes feljavítását, ami szintén sok zajjal és felfordulással járt, és gondolták lesz egy kis csend a házban és az udvaron, akkor építették a szomszédba a deszkagyárat.  Amikor már azt gondolták, hogy végre jön egy kis csend az életükbe, amint befejezték a háztető kalapálását, nemsokára elindították a deszkagyárat. Ezzel az volt a különbség, hogy ez már egy új élethelyzet, amivel szembe kellett nézzenek, nem egyszeri javítási munka, ami egyszer lejár.  Amikor kalapáltak az egész házban visszhangzott a kalapácsütés, mikor deszkát vágtak a cirkulál hangja úgy szólt, mintha fűrészeltek volna az ablakrámát, a fűrészpor elszívó pedig olyan hangos volt, mint amikor kombájn aratott volna. És mindeközben a házban online szellemi jelenlét és munka. Az elején átmentek a szomszédba és megkérdezték mikor lesz csendóra. Nem értették mire kérdeztek rá. Aztán vitt egy liter szilvapálinkát, hogy amellett tárgyaljanak, de az sem volt jó stratégiai módszer ahhoz, hogy megértse a deszkagyáros, hogy mit is okoz a szomszédban a zajjal.

A házban sem volt csend, az udvaron sem volt csend és lassan már nem a házban és nem az udvaron, de fejükbe zúgott a fűrészporszivattyú, a cirkula, a kalapálás és mikor mi. Hiába hívta át és mérte meg a deszkagyár tulajdonos a mobilján a zajártalmat mert azt mondta ez nem olyan nagy, ami miatt cirkuszolni kellene, mert a zajártalom határa alatti értéket mutat a mérő. Hiába mondták, hogy a mérési mutatók ellenére az otthonban levő állandó zúgás, mormolás, zaj lassan, de biztosan felőröli az addig csendhez szokott lakók idegrendszerét.  

 A deszkagyár munkálataival járó rendszeres és megszakítás nélküli zajártalom jó módszernek bizonyult végül ahhoz, hogy egy idő után kimerüljenek idegileg a lakók. A tanárnő hallgatott, a gyerekek szintén, de a pap bármilyen jámbor lélek is volt, a sok zaj után elkezdett maga is zajongni, körülbelül egy fél év után ahogy az egész megkezdődött. A türelmi határ ideje egy fél év és egy pár hét volt.  Végül felhívta a polgármestert telefonon és megkérte, hogy segítsen megértetni magát a szomszéddal, hogy valamit tegyenek mert ezt a zajt tovább nem bírja elviselni, vagy legalább tudja azt, hogy mikor van csendóra. A polgármester nem lépett egy fél lépést sem az ügyben.  Telefonált a pap másodszor is. Nem változott semmi. Harmadszor kijelölt egy időpontot, hogy ha addig nem változik semmi, akkor hívja a tévét, a rádiót, az újságírókat, ügyvédet fogad, beperel és minden támadást kilátásba helyez, mert a zajártalmat már nem tudja tovább elviselni. Úgy érezte a pap magát a házban, mint valami kísérleti nyúl, egér, vagy bármi, amivel azt kísérletezik, hogy meddig bírja a zaj ártalmat anélkül, hogy elmenne, vagy fenyegetőzne.  Szóval ez volt a határ.

 Tovább már nem lehetett ép ésszel, a munkás idegrendszerrel felfogni az zajt, az állandó morajlást a házban. Lehet, hogy túlzott, lehet hogy ő találta ki az egészet és nem is volt éppen akkora zaj, lehet hogy már túl koros volt, hogy az addig csendes otthona megváltozott és nem tudta elviselni, lehet hogy az egész csak arra volt jó, hogy másokat bántson ezzel,  sok minden lehet amit ráfogtak a papra, hogy hivatalos feljelentést tesz, meg minden más, sok minden képtelenséget rá lehetett fogni és mondani, a tény viszont az, hogy a megszokott csendes otthonában egy állandó morajlás zúgott bent a házban és kint az udvaron is és már a zaj ott zúgott a fejében, meg akart szabadulni ettől az egésztől és ehhez nemhogy segítséget, de támogatást és sok esetben megértést sem kapott, annál inkább fenyegetést és embertelenségnek minden kimeríthető és kimeríthetetlen példáit. Kilátásba helyezték azt, hogy ha nem tetszik a zajos otthon, ami különben nem üdülő-központ a családja számára, hanem munkahely, és örvendjen, hogy nem munkanélküli szóval, ha nem tetszik a munka, és a munkahely akkor szedje a sátorfáját és menjen el. Ehhez aztán sok más különleges módszer is bevetettek, hogy jelezzék, ha nem zavarná eléggé a zaj akkor más kellemetlenséget is okoztak számára, hogy szedje fel az öregedő csontjait és tűnjön el, mert nincs már szükség rá, amit kellett és tudott már elvégzett és mehet el. Szóval, még az a módszer is működött, hogy ha nem megy el, akkor a gyülekezet tagjainak egy jelentős része elhagyja a közösséget és más közösséghez iratkoznak át, és egy páran közülük már át is igazoltak abba a hitbe való beiktatáshoz, ahol a pap kollégája tárt karokkal várta hiszen, miért is ne. Írt is levelet a kollegájának a pap erről, de hát az már a papi méltóságon aluli kérdés, sőt mindez misszió-ellenesség is, hogy ezért érdemi párbeszédre került volna sor legalább a két pap között, mint korábban a fordított esteben.  

 Az érdekes az, hogy nemcsak a papnak, de a polgármesternek is visszájára fordították a szavait, amit mondott. A visszájára fordított szavak pedig nem voltak alkalmasak arra, hogy használható legyen, ha magára öltené valaki, mert mindenki azt gondolná, hogy baj van az emeleten.  Inkább elhallgatott a pap és a polgármester is.

 A Niagara vízesésre különben eljutott mindenki, aki oda akart eljutni és nyugodt lelkiismerettel vállalták a vízesés alatti élmény után, azt, hogy a közösséget megszabadítják a kártékony és egyre öregedő paptól a közösséget, aki szégyen szemre nem képes elviselni a zajt sem az otthonául szolgáló munkahelyén, és mivel látja azokat az erkölcsi vétségeket is amelyeket mindenki lát, ezért nem egészséges, hogy sokáig ott legyen a közösségben, mert még véletlenül elkezd beszélni ezekről a vétségekről. Amiről nem beszélünk az nem létezik. Ami nem létezik és beszélünk róla az életre kellhet egy idő után.

 Minél többször beszélünk arról, ami nem igaz, annál nagyobb az esélye annak, hogy gondolkodás nélkül elhiszik.  Ezért lenne jó minél több jó dologról és szép dolgokról beszélni, minél többet és többször, hogy ezt higgyék el ne a csúfat és hazugságot.  A Konferencia utáni gyakorlati útmutatók után került sor arra, aminek mára már lejárt a szavatossági ideje, éppen ezért nem ildomos kinyitni a romlott ételt sem, de a megromlott történetek sem jó, ha ismét megnyitjuk mert igen nagy bűz lenne. Egyszer majd egy másik Konferenciát is szerveznek majd talán, ahol a téma az, hogy miként lehet megtartani a papot a közösség javára és érdekében, úgy, hogy közben a saját életét is élni tudja és hivatását szabadon és szakmai felkészültséggel gyakorolhassa.

 Mindenki ért mindenhez is. Legalábbis a vélemények szintjén.  Ezeken gondolkoztam amikor beléptem a kapun és ott találtam a folyosó utáni ajtó előtt üldögélve. A konkoly-magok terméshozamáról olvasott és a búzakalász rejtelmeiről. Amikor meglátott, készségesen felállt és hellyel kínált. Féltetette az olvasmányát és teljes figyelemmel felém fordult. Üdvözléskor kezet fogott velem és megkérdezte, hogy mivel kínálhat meg. Semmivel – válaszoltam. Azért jöttem, hogy ismerkedjünk. Jó, hogy bejöttél – látom kissé gondterhelt vagy, mi mindenen jár az eszed? – tette fel a kérdést, de nem kíváncsiságból, inkább illendőségből.

         Az első találkozás után, még többször találkoztunk. Soha semmit nem említettem neki arról a    papról, akinek a szomszédjába deszkagyár épült. Miért is érdekelte volna? Hiszen messze van Nagyvárad és kit érdekelne valakit a Homoród vagy az Olt mentéről, hogy mi történhet, a határmelletti város deszkagyárosa és a pap szomszédja között?  Az ismerkedésünknek a titkait a kémény belső falára írtuk, hogy amit a füst nem vinne ki azt a korom fedje el. Később elmesélte, amit hallott Őzikéről, Csokiról és a Csotival való találkozásairól is mondott egy-két dolgot. Érdekes volt. Örvendtem annak, hogy végül megismerkedtünk. Azért volt jó, mert nem kellett elbeszélnünk azt, amiben vagyunk, mert hasonlóan szemléltük a világot és értettük elég jól egymást. Az álmainkat is megosztottuk egymással és később elmondtuk egymásnak az életünk belső titkait is. Jó volt mindkettőnknek. Hogy mégis mi tartotta meg az ismeretségünk után is a barátságunkat azt ő sem én sem tudjuk, de már nem is érdekel senkit. Jó , hogy van és jó hogy így van.