Magam sem gondoltam volna, hogy
ennyire egyszerű és természetes is lehet az életet ott folytatni, ahol abbahagytam
előtte. Végül is, ha komolyan végig gondoljuk, akkor az életet nem is mi
folytatjuk, hanem az élet folytat minket. Vagyis pontosabban: az élet bennünk,
velünk folytatódik. Az, hogy ez az élet nekünk, értünk, miattunk vagy több más
irányból közelítve meg ezt a kérdést, az már ismét olyan dolgokat vet fel, amitől
úgy felveti az embert a gondolat, mint az eke a száraz földet szántáskor. Vagyis
a gondolat belénk szánt és felhasítja bennünk mindazt, ahol megcsírázik, kikel és
termést hoz az élet. Nem minden gondolat ilyen, mert vannak olyan gondolatok,
amelyek nem felszántják, hanem felsebzik, vagy feltörik, esetleg feldarabolják
és minden ehhez hasonló feltépéseket művelnek el, és nem az élet részére
készítik elő a talajt, hanem úgy összetörik ezt a talajt bennünk, hogy abból semmi
jó nem származhat. A gondolat amikor gondot okoz, akkor nem szántja a talajt,
hanem szánja. Ekkor és így válunk talajvesztetteké és hiába ver gyökeret a lábunk,
mert ebből semmiféle termés nem származik.
Amikor azt állítottam, hogy nem gondoltam
volna, hogy milyen egyszerű és természetes az életet ott folytatni, ahol
abbahagytam előtte – akkor pontosan arra az élethelyzetre utaltam, amit a teológiai
hallgatóból miként lehet valaki teológiai tanár és közben megmarad diáknak,
tanul és tanít is. Ezt már nem is olyan nehéz
elképzelni, mert erre volt példa az 1990-es években is, de manapság is találni
hasonló példákat. Arra is volt, van, és talán lesz még példa, hogy a tanár
megírja a tanári állás betöltésére azt a vizsgaanyagot, amelyből ő maga is
vizsgázik más diákokkal egyszerre arra a tanári állásra, ami megszűnik, annak
ellenére, hogy a tanár még ott tanít. Mindezt Csotitól hallottam, amikor lementünk
a bányába beszélgetni. A beszélgetés környezete különben szép és kellemes volt.
A bánya tele volt vízzel és mi oxigén-palackokkal a hátunkon és teljes
búvárfelszereléssel merültünk alá az idő mélységeibe. Amikor felszínen voltunk
még abbahagytunk egy életet, amikor feljöttünk ismét akkor ott folytattuk, ahol
abbahagytuk. Épp olyan ez, mint amikor meghal valaki és krematóriumban elégetik
majd eltemetik és miután eltemetik utána kezdi azt az életet amire nekünk itt a
földön maradóknak már nincs, nem lehet betekintésünk.
Csoti arról beszélt nekem a bánya
mélyén többek között, hogy milyen volt, amikor kibérelt egy kertet és mindenki
arról beszélt, hogy ezt a bért nem lehet másképpen megfizetni, minthogy a kert
felügyelőjévé legyen és aki oda belép azzal beszélgetnie kell annak, aki ezt a
kertet kibérli. A keret csak kibérelni lehet, de nem lehet kibélelni semmivel.
A kert nem arra való, hogy bárki is kibélelje, Igaz, hogy van kapuja a kertnek,
mint minden bélésnek ujja vagy szára, de ez nem az az eset. Ez a kert a beszélgetések
kertje. Itt lehet sírni, lehet kacagni és lehet megállás nélkül beszélni vagy
hallgatni. A lényeg az, hogy az ember ne legyen egyedül, mert valaki mindig
kell, ha ebbe a kertbe belépne az ember. Ezen a Teológián voltam tanuló és voltam
tanár is, de az már nem a teológia kertjében, hanem egészen más kertecskékben,
ahol a bárányok legelnek, elektromos lészák mögött, ezeket a lészákat pedig pásztoroknak
nevezik. Elektromos pásztorok, elektromos lelkipásztorok. Szükség van működő elektromos vezetékre és
transzformátorra, huzalokra és főleg bárányokra, akik ezen huzalokon belül
legelésznek. A bárány és a Teológia mindig is egy fontos kérdés volt, maradt és
talán lesz ezután is.
A teológiai tanárság idejére megszűnt
a teológiai hallgató státuszom, épp úgy, mint ahogy Csotival lementünk a bánya
mélyére, ahol a kibérelt kertről is beszélgettünk és így jutottunk el a bárányokig
és az elektromos lelkipásztorokig. Szóval amikor elhagytuk az egyetemi várost
és egy kis faluba költöztünk, ahol meghalt a feleségem és amikor elvittem a
krematóriumba és urnában eltemettem saját prédikációmmal, utána visszamentem a
kremtóriumban és elégettem a múltam is. Ez pedig olyan volt, mint amikor
visszajöttünk a bárányokról való beszélgetésről a bánya mélyéről, ahol búvárkodtunk.
Ezután pedig folytattam a teológiai éveim és készültem a véglegesítő vizsgára,
amit kispapi vizsgának neveztek és talán neveznek azóta is.
Volt egy társam, aki miután
elvégezte a tanulmányait megalakította az Antiteológiai Fakultás Szabad Egyetemi
Központját, ahol ő maga rektor lett. Ezért olyan sálat adtak neki, amit a két vállára
hajtva egészen a bokájáig ért le és azt kellett hordja amikor tanította az
Ateizmust.
Többnyire olyan társaim voltak,
akik komolyan vették a tanulást, éppen olyan komolyan, mint ahogy a tanárok is
őket és még komolyabban, mint akik saját maguk elhivatottságát vették komolyan,
mert a tanulásuk egy életforma és szolgálathoz szükséges létformává vált. Így hallani, hogy már eljön az idő és már itt
is van, amikor temetéskor nem akarnak papot látni a koporsó mellett, lehet
bárki, csak ne legyen pap, de az sem baj, ha nincs senki, mert az urnát be lehet
tenni egy szekrénybe, vagy sok más látható és láthatatlan helyre, mert az, amiről
eddig azt mondták, hogy végtisztesség, az mára lassan semmit sem jelent, hiszen
igazán tisztesség sem tudjuk mit is jelent. Miért is lenne szükség tisztességre
és végtisztességre? Mit is jelent az, hogy tiszteletes? Milyen címkéket is aggatunk
arra az emberre, aki talán sosem fogja tudni betölteni azt, hogy olyan
tiszteletes legyen, amit elvárnak tőle, mert az is baj, ha igen és az is baj,
ha nem érti igazán meg és nem is értetheti meg azt, amiről azt állítjuk
manapság, hogy istentisztelet. Ide nem erre értelmezésre, nem okoskodásra, ide
jelenlétre és a szentség levegőjének a besóhajtására és kisóhajtására lehet szükség,
de egyáltalán mit is jelent az, hogy szükség van valami olyasmire, mint a
tisztelet. Szóval ezeket tanultuk, tanítottuk
és ezekről vallottunk és ezeket árultuk el, mert kiárusítani a lelkünket azt sosem
tették meg a társaim nagyobb része. Mikor első alkalommal felvételiztem a
teológiára nem akartak leány helyet engedélyezni és csak nagy munka árán
sikerült egy pár lány helyet megengedni és kérem most több a lány pap mint a fiú,
jó nagyot változott a világ kérem. De
erről és a folyatásról egy kicsit később.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése