Megközelíthető?

 Nem is gondoltam volna, hogy valóban megközelíthető. Pedig már fenyegettek is jóakaratú, segítőkész ellenségeim. Mondták, hogy aztán meglátom, hogy nem lesz mit meglátnom. Ha nem azt teszem, amit ők előírnak nekem, akkor ne csodálkozzam, hogy elvesztődnek mellőlem azok, akik segítségemre lesznek majd, és mert egészen magamra fogok maradni. Vagyis mondták, egyre többször és hangosabban, hogy ők segíteni akarnak nekem és jó lenne, ha figyelembe venném, amit ők elvárnak tőlem. Ha azt teszem, amit ők mondanak, akkor nem lesz soha semmi gondom, mert meglesz mindenem és ott leszek mindenhol, ahova csak lenni akarok és az lesz, amit akarok. A titok csak annyi, hogy hallgassak rájuk, s ennyi.  Először is, ne írjak, vagy ha írok kérjem az engedélyüket, mielőtt bárhova is leírom. Másodszor is, ne olvassak, illetve olvashatok, de csak azt, amit ők ellőmbe tesznek. Ne olvassak titokba, ne írjak titokba és ne találkozzak titokba senkivel, mindenről számoljak be nekik.  Ha nincs idejük, hogy beszámoljak, akkor várjam meg amíg idejük lesz és addig várjak türelmesen, de az ők engedélyük nélkül ne lépjek egy tapodtat se, mondjak, ne írjak, ne olvassak, csak várjak és gondoljak arra, hogy ők mindenben segítségemre, lesznek és mindenben számíthatok rájuk, ezért megéri várni türelmesen bármit akarok, vagy bármi is felvetődik amire azt gondolnám, hogy nekik az nem tetszene, inkább előtte kérdezzem meg.

 

Így történt egy alkalommal, hogy ugyanoda mentünk hárman, ők ketten egy autóban és én külön autóban. Bementünk a gyár udvarára és ők ketten úgy beszéltek az igazgatóval mintha én díszpinty lennék a díszcserjén az előszobában. Én nem mondtam semmit. Közben bevittek az öntődébe is, láttam a formákat, a kohót, a nagy kalapácsot és minden érdekes dolgot láttam, amit megakartak mutatni nekem, de számomra nem volt semmi sem érdekes, de megnéztem. Amikor kijöttem a gyár udvaráról annyira meglepődtem, vagy a tiszteletlen viselkedés annyira megzavart, hogy az autóval nekimentem a hídnak és az első ütközőm leesett, és úgy mentem haza, hogy a csomagtartóba tettem be az első számtáblámat.

 

Egy másik alkalommal, többen voltunk, ott volt mindenki, ott egy nagy vendéglőben, mindenkit odacsődítettek, hogy engem ünnepeljenek, csak épp nekem nem szóltak semmit. Utolsó pillanatban szóltak, de én nem mentem. Így esett, hogy az engem ünneplő buliban mindenki ott volt, csak éppen én nem.  Felvették videóra ahogy köszöntenek, ahogy mulatnak, ahogy ünnepelnek és elküldték csatolmányban. Én egy hét múlva kaptam meg a küldeményeket és csodálkoztam, milyen szervezés az ilyen, mindent előkészítettek, csak épp rám nem gondoltak, hogy én esetleg nemfogok tudni elmenni, vagy egyenesen nem akarok elmenni.  Erről ennyit. Ilyen is van.

 

Közben azt javasolta nekem egy számomra kedves ember, hogy ne őrizgessem a bánataim, ne gondozzam a csalódásaim, inkább írjam le és többet ne gondoljak rá. Az ilyen írás olyan mintha megtisztulna a lélek. Olyan gyógyulás írás közben, ami olvasás közben is gyógyít. A javaslatot meghallgattam és igyekeztem betartani. Jöjjön, akinek jönnie kell.  Menjen, akinek mennie kell.

 

A sivatagban a virágokat a hosszú és kemény tövisek védik. A tövisvirágok pedig nem vegyülnek össze a homokkal. A legmélyebbre alányúló gyökér nem látszik, és ami nem látszik az tartja meg és táplálja a virágokat, a leveleket és az egész törzset és koronát, s közben a gyökérnek is szüksége van táplálékra. Ha nem táplálkozna a gyökér akkor virágot sem hajtanának ágak.

 

 

Akkor tehát kezdjünk hozza. Ha addig értettem is valamelyest önmagam, eljött az idő amikor már nem is érdekelt semmi, csak engedtem, hogy sodorjon az ár magával. Nem érdekel a három gyerekünk sem. Azok is azért vannak, mert én adtam életet nekik. Az én vérem táplálta őket, az én tejem táplálta. Mit tudnak erről a férfiak? Nem is érdekli őket ez az egész. Őket, csak az érdekli, hogy éljék ki a vágyunkat, a nőkre úgy nézzenek, mint ahogy kézbe vesznek egy üveg szédítő bort, vagy bármit. Semmi sem számít, csak lenyeljék és utána szuszogjanak nagyokat, prüsszögjenek, sóhajtozzanak, élvezzenek, mert a férfiak, ha nem élvezik az életet akkor nem élnek, Ezért kell a nő is nekik. Milyen lelkük is van ezeknek az férfiaknak? Egy sem kivétel közülük, csak teszik magukat, de igazán semmi sem számít nekik, csak érezzék jól magukat. Na akkor rendben van, akkor érezzék jól magukat - határoztam el egy szép nap. Végül is nem is határoztam el, csak mintha teljesen elvesztettem volna az eszem, vagy mit tudom én mi is történt velem.  Most, hogy erre visszagondolok valóban nem tudtam, hogy mit és miért is teszek.  A stressz vagy valami más?   Most már teljesen mindegy. De miért hagyott ott, csak úgy egyik napról a másikra, semmit se szólt, nem jelzett semmit előre, mintha én nem is léteztem volna számára, én, akit addig két kézzel ölelt, hát nem számítottam én, hogy ki is vagyok, akit ölelt? Ezt nem lehetett sokáig elviselni. Nem akartam én bosszút állni, de már nem az volt, mint előtte, mióta találkoztam ezzel a másikkal. Jaj, csak meg ne tudja senki, és irgalom Atyja se hagyjon el. Nem, hát ez nevetséges, végül is csak látom rajta, hogy tetszem és miért is kellene eltaszítanom magamtól, az életben nem hiszem, hogy lesz még ilyen alkalom. Oh, hát a három gyerek? És akkor mi van? Én őket ezzel nem károsítom meg, kinek mi köze? És a férjem, jaj hát a férjem, persze, hogy a férjem és az is marad, de nem kívánom én ott hagyni csak megnézni, megérezni, hogy más milyen, vagy mással milyen. Nem tudom, de nem is érdekel, miért kellene mindent megérteni, tudni, kiszámítani miért kellene mindent az ész és az erkölcs bilincseibe verni és úgy vágtatni az elmúlás felé?

 

Igen. Valóban furán éreztem magam. Eladdig nem tapasztaltam, mióta megnősültem, hogy más nőre is úgy nézzek, mint a feleségemre. De hát végignézettem, végig szenvedtem amint ő viselkedett velem és akkor mi kötne engem tovább hozza, miért kellene még kitartsak mellette, elvégre ő ment el tőlem és nem én tőle. Az, hogy apja vagyok a három gyermeknek az más, az egészen más dolog, az nem tartozik ide A gyermekeim is boldogok, ha látják, hogy az apjuk boldog, miért kellene szenvednem – és meddig. Az élet tőlem is múlik. Különben is, milyen szép az a nő – milyen formás a teste, milyen selymes a hangja, milyen kihívó, milyen egészen más mit, amit megszokott és megunt az ember. Most, hogy így lejárt az idő nem bánok semmi olyan megszépítő érzést, ami kivezetett abból a mély lelkiállapotból, ami után úgy éreztem, ha tovább is van, de az csak megint valakinek való megfelelés. Mi az, hogy tiszta lelkiismeret, mi az, hogy lelkiismereti szabadság? Mi ez az egész? Nem is érdekel, csak megkapjam, csak magamhoz öleljem, csak megcsókoljam, csak megérintsem, csak az enyém legyen. Aztán nem én kezdtem az egészet, és nekem is van méltóságom, nekem is van önérzetem, büszkeségem, vágyam, életem.

 

Ekkor már nem tudtam, hogy lány vagyok-e vagy fiú, asszony e vagy férj, nő e vagy férfi, anya vagy apa. És innen már minden mindegy volt, mert itt semmi más nem volt csak az, hogy megközelíthessem és megértsem, megéljem.  Ha ember vagyok, akkor ember maradhassak. Olyan, mint aki megközelíthető, aki nem a bűn lajstroma felől érkezik senki irányába és irányába sem. Olyan ember, aki sem önmagának, sem másnak, sem gyermekeinek, férjének, feleségének nem árt legalább. Nemhogy nem árt, de lehetőleg élje meg az életét és segítségére legyen mindazok részére, akik teljesebb életet szeretnének élni, mint amit rá bárki erőszakolna.  Az élet nem erőszakos, nem csalódásra való, nem kényszer és nem semmi az élet az semmi más csak élet, de éppen az, ami lehet és aminek lennie kell: élet. Az életnek éle van, az élet élét az idő és még sok minden fenheti, de ez is csak egy hasonlat arra nézve, amit nem tudunk megközelíteni, amit nem tudunk megnevezni, vagy nem tudunk vagy nem akarunk, vagy nem lehetséges.

 

Szóval ott volt a három gyerek és ott volt az apa, aki férfi és az anya, aki nő. És ott volt a többi nő és a többi férfi és mindazok, akik nem férfiként és nem nőként tekintettek magukra és nem akarták, hogy mások is ekképpen nézzenek rá. Megközelíthető?   A jóakaratú ellenségek azok még a templom padjaiba is helyet foglaltak és énekelték a zsoltárt és istentisztelet után a pap szemébe mosolyogtak és a háta mögött minden képtelenséget, lehetetlenséget elmondtak róla és azt szorgalmazták, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőle, mert jön majd az az idő amikor egészen a fejükre fog nőni, és azt nem kellene megvárni. A harangok is szólnak már, telefonon lehet harangozni, akkor most már nincs szükség rá.  Az öntöde kapuján a hídnak is nekiment az autójával. Akkor meg mire várunk? Nem azt és nem úgy tesz amint mi kérjük, összevissza ír és összevissza olvas mindent. Épp itt az ideje megszabadulni tőle. És közben mi lesz, ha megtudja azt, amihez semmi köze amúgy sem? A sivatagi kaktuszok virágainak az illatát csak az érezheti, akinek jó a szaglása és aki a sivatagba ellátogat. Így gondolom már megközelíthetőbb az egész. Akit pedig nem hívnak meg a vendéglőbe az nem tudja ott mi történik csak akkor, ha videóba elküldik neki, vagy leírják a bosszúvágyuk jegyzőkönyvét. De hogy ez a bosszúvágy honnan lehet, azt jobb, ha nem tudja meg senki, mert amúgy is senkivé lesz, akit bosszúvágytól elrabolt lelke van. Megközelíthető?