Vissza a tanterembe

 A parókiás parókiás bácsitól a tanár úr vezetésével visszamentünk a kampuszba. Útközbe elmeséltük milyen lehet csűrben bárányokat tartani, amelynek nincs ajtaja sem kapuja sem és a bárányok akkor mennek be és ki mikor akarnak és a villanypásztor vigyáz rájuk. Megosztottuk egymással az élményeinket. Én elmondtam a szivárványos körhintázást, a társaim különbnél különb történtet meséltek el.

-        Na jól van, gyakorlati oktatás után következik egy elméleti modul. – zárta végül a tanár úr

az élményeink megosztását, miközben szélesre tárta a tanterem ajtaját és betessékelt. Felült a katedra emelvényére a székre, elővette az iratcsomóját és szigorú tekintettel végig-mérte az osztályt és csak ennyit mondott:

-        Tessék elővenni a jegyzetfüzeteket és a golyóstollakat.

És belekezdett az előadásába. Mondott, mondott, mondott és mi nem győztük jegyzetelni. Képtelenségnek tűnt leírni mindent, de aztán belejöttünk a gyors jegyzetelésbe, a rövidítésekbe. Csak egy idő után igen elállt a karunk és a csuklónk. Mintha észrevette volna ezt a tanár úr, ilyenkor lassabban beszélt, majd ismét felgyorsított.  Nem diktált, de szinte olyan volt az előadása, mintha diktált volna. Úgy beszélt, hogy a szavak között kis szünetet hagyott és a mondatok végén is szünetet tartott, a fontosabb részeket, amelyeket a tanár úr fontosabbnak gondolt, azokat megismételte. Nekünk nem volt időnk még egymásra sem nézni, mert alig győztük a jegyzetelést. Akkor még nem működött a stencil sem, kénytelenek voltunk írni, ha azt akartuk, hogy legyen tananyag, amiből felkészüljünk a vizsgára. Egy ilyen előadás legkevesebb másfél óra volt, legtöbb három óra, de volt olyan is, hogy több.

 

Ahogy lejárt az előadás, egy fél órás szünet után kezdődött a másik csuklóerősítő próba. Az is legkevesebb másfél-két óráig tartott. Reggel nyolc órától volt olyan nap is amikor ezek az előadások egészen délben három óráig tartottak. Akkor jött az ebéd, a közös étkezdében, ahol a szolgálatos tiszteletes a villát vagy a kanalat az üres pohárhoz ütögette amire mindenki elhallgatott és kezdte hangosan az étkezés előtti imádságnak többféle változatát is. Az egyik közkedvelt így hangzott: „Édes Jézus ide hallgass, éhes vagyok, mint a farkas, ámen,”

 

Délután javallott volt könyvtárba menni a tananyag kiegészítő irodalmát kikérni a könyvtárostól és bővíteni az ismereteinket a tudnivalókról, mint ahogy a tanárok mondták, szükségünk van szélesebb tájékozottságra. A könyvtár bejárata az emeletre felvezető lépcső aljában volt. A lépcső a felső emeleti előadótermekhez vezetett fel. A könyvtárba, amikor forrón sütött a nap, megtörtént, hogy aki a bejárati ajtó felé haladt a feljárati lépcső tetejéről aláeresztett vízzel megtöltött nejlon-zacskó zúdult a fejére a könyvtárba belépni akaró illetőnek. Az illető pedig hangsúlyozni sem kell megilletődve a nyakába zúduló zacskónyi víztömegtől igen kellemetlenül érezte magát, mert nem volt erre felkészülve és csurom vizes fejjel már szégyellte belépni a könyvtárba.   Amikor nem volt forró napsütés akkor nem fenyegetett ez a vizes zacskó veszély azok részéről, akik az emeleten erre külön fel voltak készülve és készítve a vizes zacskók leeresztésére.  Ezek a tiszteletes ifjak volt, hogy vállalták arcukat ehhez a művelethez és volt olyan is, hogy kendővel takarták el, hogy ha valaki feltekintene akkor csak a vörös, fekete, vagy szőke hajukat látta, de az arcukat azt nem bár következtetni a hajukról és a magasságukról így is lehetett.

 

Amikor délután nem mentük a könyvárba, szabadok voltunk. Ilyenkor mentünk színházba, moziba vagy mikor hova és merre, sétálni vagy céltudatosan valahova, valakihez. Volt, amikor az egyetemi város kertes házaiban lakó időseknek mentünk felásni vagy gondozni a kertet, és volt, hogy az étkezdéből vittük az időseknek a napi ebédet kis kantafazékban.  Természetesen időnként nagy bulikat rendeztünk, táncoltunk, énekeltünk, ismerkedtünk más egyetemi hallgatókkal, irodalmi és más jellegű felolvasó eseményeken vettünk részt és titokba, hogy a tanáraink ne tudják meg, délutánonként voltak közülink olyanok is, akik más egyetemek előadásaira is beültünk.  Különösen az irodalmi, filozófiai, szociológiai, pszichológiai előadások vonzottak.   A bentlakás kapus bácsija eleget mondta, hogy menjünk jogi, könyvelői, közgazdasági, erdészeti, pályázatírási, állami közigazgatási, informatikai, épületkarbantartási-mérnöki és mezőgazdasági, földmérői-telekelési, villany és vízszerelési, autószerelési, egészségügyi, politikai, és más ehhez hasonló ismereteinket is bővíteni, de nem sokan éreztünk elhivatást sem és érdeklődést sem. Pedig később, miután az élet tengerébe az úszógumival beledobtak akkor jöttünk rá, hogy bizony-bizony a kapus bácsinak igaza volt.  Lassan megtanultunk az úszni az úszógumival, majd, ha az ár arra fele sodort egy hajótörésből arra fele sodort deszkát, akkor azzal mentünk tovább, később ezekből a deszkákból tutajokat eszkábáltunk össze, és ha egy hajóval találkoztunk akkor felkéreszkedtünk a fedélzetére, ahol lesúroltuk a padlót, hálából, hogy felvettek a tutajainkról, az is megtörtént, hogy a közlegény sorsból kitartó munkával, megfigyeléssel és tanulással közülink egy-egy eljutott a hajó kormányosi feladathoz is, sőt hajóskapitányok vagy hajótulajdonosok is váltak közülink az ügyesebbje. Akik hajótulajdonosok vagy a társadalmi ranglétrán magasabb szintre emelkedtek nem szívesen ismerték meg azokat a társaikat, akik megmaradtak a hajópadló felsúrlásánál, vagy a vitorla rúdjain mászkáló legényeknek. Ezek a kapitányok úgy tűnt elfelejtették, hogy ugyanabban a tanteremben koptattuk a székeket és padokat, és ugyanúgy elállt mindannyiunknak a keze gyors írás közben. Ami igaz: igaz – padlótakarítókra és kapitányokra egyaránt szükség van és az emberibb, ha mindannyiunknak a munkáját kölcsönösen tiszteljük.  Addig viszont amíg eljutottunk ehhez a felismeréshez megéltünk egy-két életidőt.

 

A vizsgaidőszak alatt nem volt ildomos bulizni. Akkor reggeltől estig, estéről reggelig sokszor tanulni kellett, olvasni, memorizálni. Volt olyan vizsga is, ami azzal járt, hogy dolgozatot kellett írnunk bizonyos témákból. Hogy megírjuk a dolgozatot sok utána olvasást igényelt, mert alá kellett támasszuk az érveinkkel, amiről írunk és minden előttünk levő addig leírt anyagot, amihez csak hozzá jutottunk fel kellett kutatni, el kellett olvasni, fel kell használni a szövegeinkben. Nem lehetett csak úgy a levegőben beszélni – mint mondták a tanáraink.

 

A tanulás mellett természetesen volt magánéletünk is. Hiszen az életre készültünk, ahol nemcsak egy feladatra, egy szerepre kellett felkészülnünk, de közben volt mindannyiunknak saját egyéni élete is. Ezt eléggé elvitatták tőlünk már az elején és ahogy az élet sűrűjébe bekerültünk a környezetünk sem igazán látta bennünk az embert, de attól még emberek voltunk mi is, amiért elvégeztünk a teológiát. A lányok készültek férjhez menni és gyerekeket szülni, a fiuk pedig megnősülni és édesapák lenni. Tehát erre is fel kellett készülni: megtalálni a társat, akivel együtt élünk, együtt osztjuk meg a mindennapjaink. Akkor még nem gondoltunk arra, hogy a mivel is jár a papi munka és mellette milyen lesz a társainknak, akik szintén nem tudnak kilépni abból közösségből, vagy legalábbis nem tudnak távol lenni, közömbös lenni azzal szemben, ahol mi szolgálunk. Ez a felismerés akkor történt többnyire amikor már késő volt. Házassági tanácsadások, házassági felkészítő előadások ebben az időben ugyanis nem voltak. Egy teológus-pszichológus-pedagógus konferenciákon vehettünk részt legjobb esetben, a hőskorban, amikor még nem lehetett hallani arról, hogy létezik családterápia, vagy pasztorálpszichológia. Poimenikát, lelkipásztori gondozástant emlegettek, de igazán nem értettük, hogy ezt hogyan tudjuk saját életünkre vonatkoztatni, mert többnyire szakmai dolgokról volt benne szó.  Arra sem igazán készülhettünk fel, hogy miként is lehet jól levezetni egy egyháztanácsi gyűlést amikor ott a saját fizetésünket is meghatározó döntést kell előkészíteni. Így azt sem tudhattuk, hogy miként is lehet viszonyulni ahhoz az esethez, amikor az egyháztanács egyik része mindent elkövet azért, hogy a munkaviszonyunkat megszüntesse mindazok után, hogy eredményeket tudtunk felmutatni a munkánk során, látható és láthatatlan eredményeket is. Szóval a konfliktus-kezelés, akár egyéni életünkre vonatkoztatva, akár a közösségi konfliktusok kezelésére nem igazán volt semmiféle eszközünk, mert ilyenekről nem is hallottunk. Viszont igen felkészültünk azokból a teológiai szaktárgyakból ami a papi szolgálat elvégzéséhez szükséges ahhoz, az egyházi ügyvitel vezetése, és az hogy prédikálni tudjunk , aztán a többit vagy felszedegettünk mint a baromfiak az udvaron, vagy különböző irányba sodródtunk el vagy túl közel az egyházi szolgálathoz és ezzel egy időben egyre távolabb saját magunktól, magánéletünktől, családunktól, vagy egyszerűen ott hagytuk az egészet, mert a család egy idő után fontosabb lett számunkra mindennél, még az egyházi, papi szolgálattól is. Sokan alkoholizmusba sodrottak, depressziósak lettek, vagy az egész papságot csak hobbi szinten végezték, mert mellette komoly vállalkozásokba kezdtek és igazán a vállalkozásból éltek meg és nem a papi munkából. Különben is, a közhangulat és az íratlan elvárás a papokkal szemben az volt, hogy minél kevesebb igényeik legyenek a lakhatás és a fizetés kérdésében és ha valaki ügyeskedik, hogy mellette megkapja azt a lehetőséget, ahol munkája után életét megtudja szervezni, akkor az csak jó lehet az egyháznak és a közösségnek és a papnak is.

 

A tanáraink is tudták többnyire ezt a helyzetet, de nem beszéltek erről, egy kevés kivétellel, aki személyes életének a papi közfeladatok elvégzése mellett családja szétesésének a tragédiáját osztotta meg a tiszteletes tanulóifjúsággal. Ezt annak kapcsán osztotta meg velünk, mikor 1989 karácsonyi legációja után Kiss Lukács István eltűnt és csak homályos dolgokat hallattunk azzal kapcsolatosan, hogy kidobták volna a robogó vonatról, Ezzel kapcsolatosan az jutott eszembe, hogy amikor én is leszereltem a katonaságból engem is a katona társaim, akikkel közösen szereltünk le kiakartak engem is dobni a vonatból, ha nem énekelem velük a csenusereászát, én énekeltem és nem dobtak ki. Nem tudni, hogy néhai Kiss Lukács István már felsőbb éves teológust miért is hajították ki a robogó vonatból és utána nem hallottunk semmi érdemlegest róla és az emlékét sem igazán ápoljuk. Legyen hát e pár sor is tisztelgés emléke előtt.  Valószínű azok a hatvanas-hetvenes évek is lázasak lehettek, amiről mi nem tudunk, de azok a nyolcvanas-kilencvenes évek is, amelyeket mi éltünk át és azóta ez a láz hol magasabb hőfokon ég, hol harminchatfokon és nem tudni ki ápol már minket, mert lassan mi lettünk az ápolók, miközben mi is lassan-lassan ápolásra szorulunk, ha nem vigyázunk magunkra kellőképpen.

 

Szóval visszamentünk a tanterembe, és a történetek publicisztikává és elmélkedéssé, gügye banális szövegekké vagy más különböző írásgyakorlattá lesznek ebben a tanteremben, ahol szemináriumok, kollokviumok és vizsgaszigorlatoknak is meg kellett és meg kell azóta is felelni. Egy idő után viszont felvetődik a kérdés: ki a tanár és hogy a tojás akarja a tyúkot kotkodácsolni a kakast pedig kukorékolni megtanítani és a veréb azt mondja a bagolynak, hogy nagyfejű. Nekünk nem szabadott verebek lennünk még akkor sem, ha láttuk a tanárainknak olyan nagy fejük van, mint egy bagolynak. Nem szabadott, mert nem úgy nőtünk fel. Mi úgy nőtünk fel, hogy nagy kartonra felírtuk a következőket: tiétek itt a tér, mert mi nőtünk itt fel. És körmenetben énekeltük Mátyás király szobor-csoportja körül, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, meg hasonlók.

 

A tanterem hűvös álmosító csuklót nem kímélő előadásai folytatódnak, csak más szinten, miután tanáraink elhunytak, már csuklóból nem akarunk semmit leírni vagy semmi hasonló. Inkább impórumokat írok én is, mert az imperátorok torán nem kínálnak fel talán ezután sem tortát.

Álom

 

A kora nyári nap melegen sütött. Kerti munkát végeztem és elfáradva leültem az árnyékba, majd kissé hátra dőlve pihentem, elmélkedtem, a csűrben.

 Nemsokára a csűr tetején találtam magam, ott lebegtem a levegőben, amint az izmaim megfeszítettem emelkedtem fentebb és amikor ellazítottam akkor süllyedtem alább. Jó érzés volt egészen addig amíg a villanyvezetékek közelébe nem értem, mert elég bonyolult volt a drótok között egyensúlyozni és úgy repülni, hogy ne érjek hozza a drótokhoz. Mondanom sem kell hogy nem volt szárnyam, hanem az izmok lazulása és feszültsége határozta meg a repülés menetét és módját. Amint fentebb és fentebb emelkedtem már a tornyot is elhagytam és a felhők felé érve egyenesen előre kelet irányába, majd utána északnak, és délnek ismét nyugatnak a ködös felhők fölött, ahol semmi sem lehetett látni, de amikor a köd fölé emelkedtem, akkor a felhők fölött völgyek és hegyek és különböző felhőfürdőmedencéket és sok érdekes dolgot láttam.  Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a felhők völgyének az alján, ahol éppen repültem egy légi folyosó vezetett le a Földre és az nekem igen megtetszett. Épp, mint gyermekkoromban amikor elvittek nagy ritkán a városba a játszótéren a csúzdán, épp úgy most is ezen a légi folyosóra rászerelt csúzdán úgy ültem rá és a fenekemen lecsúsztam egyenesen egy olyan ház udvarára, ahol egy szoba konyha és egy nagy kamrával, szép nagy pincével, a feljáróhoz vezető lépcsőkkel és az egyik szobája be volt rendezve úgy, mint egy templom, volt benne szószék, padok és két ajtó, ahol ki és be lehetett járni.  Szóval én oda abba a házba az udvarról bementem.  Bent a feleségem ült a konyhában egy széken és olvasott.

-        Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte.

Csodálkoztam, hogy hogy került ide, hiszen én úgy tudtam, hogy ott maradt a csűr melletti parókián és ebédet készített. Honnan tudta, hogy én ide fogok jönni és hogy érkezett meg ő hamarabb, mint én – merengtem el.

-        S te, mit olvasol?

-        Hát nem te adtad ide ma reggel a könyvet, és mondtad, hogy milyen jó olvasmány? Már nem emlékszel?

-        Dehogy nem, csak azt hittem, hogy nem fogtál még neki – próbáltam menteni a helyzetem.

-        Anyósod felült a buszra? Sokan voltak a buszállomáson? – kérdezett tovább, én pedig féltem nehogy eláruljam, hogy semmiről nem tudok semmit.

-        Igen, felült. Nem voltak sokan a buszállomáson. – válaszoltam.

-        A szomszéd Piroska épp most járt itt nemrég mikor édesanyám elvitted az állomásra és ő mondta, hogy ezen a járaton általában sokan szoktak lenni. Érdekes, ma nem voltak. Az autót betetted a garázsba?

Na itt már igen megijedtem, mert azt sem tudtam, hogy autó van és nem láttam az udvaron semmi garázst. Gondoltam arról beszélek, amiről tudok, ezért úgy döntöttem, hogy témát váltok.

-        Igen, bevittem és közben hazafele jövet a kertben is elvégeztem a munka nagyobb részét.

-        Milyen kertben? – kérdezte kíváncsian felnézve a könyvből.

-        Hát a csűr melletti kertről beszélek.

-        Nem értem. Gyere ülj ide le és mond el miről beszélsz. Most látom, milyen fáradt a szemed.

Azzal leültem a székre mellé és láttam, hogy a konyha plafonján van egy lyuk azon kinézve láttam, a padláson keresztül a tetőgerendákat és léceket és azt, hogy a tetőn nincsenek cserepek és kezd esni az eső és közben a tetőgerenda melletti kémény ajtaja nyitva volt és azon a láng csak úgy csapott ki, hogy nagyon. Gondoltam ennek fele sem tréfa és megfogtam a feleségem karját és kivittem a házból, mire kiértünk az udvarra és mentünk a kapu felé ott volt egy lift, amibe mi ketten beültünk és megnyomtuk a felvivő gombot, hogy vigyen a tizedik emeletre minket. Mikor felértünk kiszálltunk és becsengettünk a szembe levő ajtón. Jött is a tanár úr, és betessékelt. Bementünk a lakosztályra és leültetett egy kényelmes fotelbe, megkínált egy kávéval és mondta, hogy mikor készen állunk a vizsgára kezdhetjük.  Kérdem a feleségemtől, hogy ő tudta, hogy itt nekünk most vizsgáznunk kell, jobb lett volna a csűr melletti házba maradni. Mondja, hogy hogyne tudná, hiszen azért olvasta a könyvet, amit neki adtam a reggel. Na jó - gondoltam – de nem mondtam ezt csak gondoltam.

-        Készen állnak a vizsgatétel húzásra?

-        Igen – mondtam, majd félénken megkérdeztem: de a feleségem is kell vizsgázzon abból, hogy milyen papnénak lenni?  Dehát ő nincs alkalmazva az egyházközségi munkában, mint én. Tanár úr, ez fele sem tréfa, ez, ha nem vigyázunk, akkor ennek válás lesz a vége. Miért kellene a feleségemnek papnéságból vizsgáznia?

-         Kérem szépen. – mondta kimért hangon a tanár úr – Maguk most vizsgázni jöttek vagy nem?

-        Igen – sütöttem le a szemem.

-        Akkor miért beszél olyan dolgokat, ami arra utal, hogy nincsenek felkészülve a vizsgaanyagból?

-        Elnézést kérek. – hebegem.

-        Rendben elnézek, merre nézzek el? – tette fel a kérdést cinikusan, majd hozzátette – megitták a kávét, kezdhetjük? Ki az első?

-        Akit a tanár úr szólít először – válaszoltam a feleségemre nézne félénken.

-        Akkor kérdem és egyszerre feleljenek – mondta méltóságot parancsoló tekintettel.

A kérdést viszont már nem hallottuk meg, mert épp mikor feltette volna a kérdést, akkor kinyílt az ablak és minket, a feleségem és engem egy szivárvány nyaláb felkapott és magával vitt. Nézem a feleségem és ő is néz engem, s közben ott himbálózunk a szivárvány-hintán. Keringő zenére ide-oda ringatott minket, majd lassan, szépen letett mind a kettőnket egy autópálya parkolójába. Itt beültünk az autóba és mentünk tovább.

-        Azt mondtad, hogy az autót betetted a garázsba – nézett rám a feleségem.

-        Igen azt mondtam.

-        És akkor, hogy került az autópálya parkolójába?

-        Na látod ez érdekes, erre én sem tudok felelni – válaszoltam.

-        Nem baj – mondta és megpuszilt – vezess óvatosan. Várnak az állatkertben a gyerekek miután a sóstengeri hullámokban egy kicsit megmártózunk.

-        Igen – válaszoltam röviden.

Közben elérkeztünk a letérőhez és lassítottam.  Hát a letérőnél, alig térek le ott van az  út szélén a gondok és integet Meg kellett állnom.

-        Isten áldja tiszteletes úr! Köszönöm, hogy megállt. Kell sietnünk vissza, mert ássák az alapot a templomnak és ki kell fizetni a munkát és az anyagot.

-        De hát mi máshova indultunk – méltatlankodott a feleségem.

-        Sajnálom, most megyünk templomalap ásni. – válaszoltam félreérthetetlenül.

-        Legalább telefonáljunk az állatkertbe a gyerekeknek, hogy ne várjanak és estére várjuk haza, valahol álljunk meg vegyünk puliszka-lisztet.

Igy haladtunk hazafelé. Vettünk puliszka-lisztet is, a feleségem elvittem haza és én elmentem a gondokkal templom-alapot ásni. Ketten nekifogtunk, de mire befejeztem az ásást akkor vettem észre, hogy egyedül maradtam. Nem baj- gondoltam, van egy kis megtakarított pénzem és fogadok napszámosokat, hogy öntsük meg az alapot, ha eddig már meglett a munka.

Ahogy ott ültem a csűr oldalának nekidőlve a fejem nekiesett a gerendának, majd mentem vissza a kerti munkához.

 

Látogatás a parókás bácsinál

Egy nap azzal kezdte az órát a tanár úr, hogy ma órák után elmegyünk parókia-látogatni és a részvétel az javallott mindenki részéről, sőt kötelező. Vigyünk magunkkal kis jegyzetfüzetet ceruzát vagy golyóstollat, és akinek van vigyen magával fényképező-gépet is. Akkor nem volt még olyan telefon, amivel videókat, hanganyagot és képeket lehetett rögzíteni, vagy szöveget is akár rögzíteni a memóriájába. Ez volt maga a memoár. A memória memoárja.  Szóval nekem volt egy ceruzám és egy zsilettpengém, amivel lehetett hegyezni a ceruzát, ha elkopott a hegye.

 Órák után, akinek jutott négy kerekű motorkerékpár, akinek nem az villamos hajtánnyal, libasorba száguldtunk az autópályán, majd letértünk a látogatásunk célpontja felé, a parókás bácsi meglátogatására. Az autópálya után mentünk egy keveset még az aszfaltos úton, majd, ha az is elfogyott a kerekeink alól egy köves gödrös útra tértünk, ami a völgyek közt kanyargott Ebhifalva irányába. Ebhifalván a faluban közből egy domb volt, már messzire látszott a torony, ezzel szemben a parókia és ott lakott a parókás bácsi, akit mentünk meglátogatni az egész évfolyammal.

-        Adjon Isten – köszöntöttük.

-        Fogadj Isten – válaszolt a parókás bácsi a parókiából - Gyertek be a gabonásba. Fogaljatok helyet.

A gabonás egy viszonylag tágas szoba volt, ahol különböző zsákok voltak egymás mellett a fal mellett, vagy a könyvespolcnak nekiállítva amikor már nem volt több hely. A szobában volt egy nagy íróasztal mellette egy nagy karosszék, rajta nagy kemény kötésű füzetekkel és az íróasztal köré fapadok. Ezekre a fapadokra mondta, hogy foglaljunk helyet a parókás bácsi.   Az egész gabonás egy különálló épület volt a parókia tágas udvarának a végén a kijárati kapu előtt, ahonnan aztán a temetőre lehetett eljutni. Így, ha valaki a gabonásba ül és kinéz az ablakon láthatja a temetőt és azt is, ha valaki épp a temető fele megy, vagy onnan elfele. Miután hellyel kínált minket a kedves parókás bácsi kinyitott egy szekrényajtót, ahonnan bodzaszörpöt vett elő és azzal kínált meg mindannyiunkat. A tanár úr, aki az egész látogatást szervezte szintén bodzalevelet kapott egy pohárban és mellette tálcán száraz keksz. Ezután leült a nagy karosszékbe és a tanár úr kérésére mesélni kezdett.

-        Szóval hallottatok rólam, a parókás bácsiról és eljöttetek, hogy keressetek fel. Miről szeretnétek hallani? Miről beszéljek?

-        Beszéljen arról milyen volt amikor a Teológia elvégzése után megkezdte a papi szolgálatát! – szólaltam meg elsőként.

-        Rendben van. Akkor kezdtem. Azzal kezdem, hogy ötön voltunk testvérek. Ezek közül én voltam a családban a legkisebb. Volt két bátyám és két nővérem. Apánk mind a két világháborúban részt vett. Mind a kettőben fogságba került és mikor hazajött akkor mindenét elvette az állam. Akkor a kollektív mindent elvett mindenkitől, akinek volt, erdeje vagy földje. Akinek nem volt semmije, azok bekerültek a kollektívbe az irodákba. Szóval ezeket a földeket, erdőket később visszaadták és ezeket apánk amikor még élt elosztotta a gyermekei között. Minden nővérem és bátyám kapott föld és erdő örökséget, nekem nem jutott semmi, engem azt mondta apám kitaníttat papnak. Így kerültem a Teológiára, anélkül, hogy akartam volna.  Ezt már megmondták nekem, amikor elvégeztem a nyolcadikat mi vár rám és fogjak neki tanulni mert különben se pénz se posztó, se örökség se diploma nem lesz. Tizedikes koromban tehát komolyan nekikezdtem tanulni a Teológiára. Ekkor az iskolába teljesen mást tanultunk és teljesen mást kellett tanulnom a Teológiai felvételire. Mivel tudtam, hogy nem vár rám se föld se erdő és otthonról semmi örökség sem, ezért kénytelen voltam tanulni, hogy valamiből én is tudjak megélni.  Aztán később e kényszerűségből lett valami más is, mert megszeretettem a tanulást. Elég nehezen jutottam be a felvételin, merthogy háromszor is kellett felvételizzek, közben dolgoztam az építő telepen és katona is voltam. Az építőtelepen és a katonaságba is kérdezte egy katonatiszt, hogy miért akarok pap lenni, de én nem mondhattam meg neki, hogy azért, mert teljesen kitagadott a családom az örökségből. Így tehát ebből lett elég nagy bajom később, de az örökségből való kifordításom után is meg kellett valahogy élnem, igaz? Szóval így kerültem a papképzőbe, miközben már, mint mondtam megjártam a munkások életét, a katonaságot és még a pszichiátrián is voltam. Az lehet igazán jó pap, aki nagyon mélyről érkezik és az tud gyógyítani, aki maga is meggyógyult a betegségéből. Én tehát harmadszori felvételizés alkalmával megfeleltem minden feltételnek és még tudtam is az anyagot, amiből vizsgázni kellett.  Elvégeztem a teológiát és kiküldtek Párizsba tovább tanulnom, ahol két hónap után világkörüli útra vittek megmutogattak minden féle vallást és papi kasztot, sok emberrel és sok pappal találkoztam. Még Amerikába is elvittek tanulmányútam során.  Utána hazajöttem, megnősültem. A feleségem is egyetemet végzett, de amint hozzám jött feleségül máris munkanélküli lett. Mert nem volt számára munkalehetőség ebben a kis faluban, ahova kihelyeztek papi munka végzésére.  A parókia egy szoba konyha és egy nagy kamrából állt. A konyhába volt egy csikókályha a szobában nem volt kályha. A szobában aludtunk, a kályha helyén az esküvői menyasszonyi csokrot tettük, de az nem is adott meleget és füst sem ment ki a kéményből. Aztán jött Tancsi bácsi szomszédja és vásárolt nekünk egy melegítő kályhát abból a pénzből, amit a Párizsiak küldtek.  Így kezdtük az életet, mire vagytok még kíváncsiak?

-        Meséljen a tanácstermek építéséről, majd utána a templom építéséről.

-        Rendben. Jól mondod. Két tanácstermet is építettünk. Mind a kettőt a volt omladozó felekezeti iskola épületének az anyagából. Ezek az épületek omladozóak voltak és annyira megvoltak hasadva a falai, hogy közveszélyesek lettek már.  Az emberek jöttek és az egyháznak, közmunkában elbontották az épületeket. Sajnos már nem volt felekezeti iskola , mert nem volt annyi egyházközséghez tartozó kisgyerek, akikkel fel lehetett volna tartaniaz egyházi iskolát, és az épületek is már használhatatlanná lettek. Az első iskolát amikor bontottuk én az állami iskolában tanítottam és az ablakon kinézve láttam, hogy a szekerek egymás után, hogy viszik a bontott anyagot, a gerendákat, léceket, cserepeket. Ezekből építettünk a parókia udvarán egy garázst az autónak, mellette egy sütőkemencét, és egy tanácstermet, amelynek a padlásán egy vendégszobát alakítottunk ki. Az épület elé egy kis csengettyűt tettünk egy faragott oszlopra, ami valamikor az iskola csengettyűje volt. A második iskolát miután lebontottuk ebből egy nagyobb tanácstermet építettünk, ahol már mosdó is volt és ezt a nagyobb helységet télen fűtöttük és ide jöttek istentiszteletre, amikor télen a templomban hideg volt. Ilyenkor reggel korán már 6 órakor begyújtottam a kályhába és láttam az ablakból amint az egyházi tanácsosok vasárnap reggel korán már mentek a piacra árulni, és nem csodálkoztam, hogy az istentiszteletre nem értek vissza, hiszen ez természetes volt, hogy ha nincs gyűlés akkor ők nem igazán jönnek a templomba, minek is jöjjenek - kérdezték többször tőlem, én azért vagyok ott, hogy helyettük, értük is imádkozzam.  De ez a második tanácsterem felépítése – ez nem volt ilyen egyszerű amint ezt elmondtam egy pár mondatban. Én is hordtam a téglát, amikor még nem volt házam nekem sem. Gyűjtöttük az adományokat, valamint az önkéntes munkát kellett megszervezni. Amikor a legjobban haladt volna valami előre akkor veszekedtek a leginkább a hívek egymás közt és miután ők kibékültek utána közösen megtalálták, hogy rám miért is haragudjanak, nehezteljenek és keresték, az okot, hogy menjek már el a közösségtől, mert én a munkám elvégeztem, az épületek felépültek, mit várom még, nem látom, hogy már alig várják, hogy menjek tovább? – volt, aki ezekkel a szavakkal a szemembe kérdezte ezt. Olyan is történt, miután az egyik atyafi többször is megkérdezte, hogy mikor megyek már el az egyházközségtől utána a feleségének a nagymamáját kellett eltemessem és utána nemsokára az unokáját kellett megkereszteljem. Szóval érdekes, hogy mindezek után mégis kellett a temetési és keresztelési szolgálat, miután nyíltan és szembe mondta, hogy el kell mennem mert már a feladatom elvégeztem és nincs mit keressek tovább a faluban.

-        És mi lett utána? Közben a templom is épült?

-        Igen, de ez már egy hosszabb történet, egyelőre gondolkozzatok el ezen amit eddig mondtam, mert ezek megtörténtek és idő van arra, hogy megértsétek a papi munkának ezt az oldalát is. Most gyertek ki a kertbe, megmutatom a bárányokat. Szedjetek cseresznyét a fáról majd miután visszajösztök utána folyatom, ha lesz még rá idő és a tanár úr is ha jónak látja.

Maroktelefonos szóváltás/c

 

-        Szóval azt mondtad, hogy zsarollak.

-        Igen.

-        Mire gondolsz?

-        Arra, hogy te nem gyermek és apa, testvér és férj, hanem az egyház szolgája vagy.

-        És ezért zsarollak?

-        Igen, ezért.

-        Fejtsd ki bővebben. Pontosan mire gondolsz?

-        Arra, hogy neked az semmit sem jelent, hogy meghalt édesanyád, csak az a legfontosabb, hogy egyházi temetéssel legyen eltemetve. Ennek érdekében aztán te minden zsarolási eszközt bevetsz. Nem érdekel semmi, csak az, hogy az egyháznak megfeleljen minden, amit a halottak temetésével kapcsolatosan előírnak.

-        Szóval ezért és az egyházzal zsarollak, mint ennek a szolgája? Mit kellett volna tegyek? Nem kellett volna telefonáljak neked előtte, hogy édesanya haldoklik és nem kellett volna megmondanom, hogy gyere el a temetésére te is?

-        Látod, most is úgy beszélsz, mint amivel szándékosan ártasz. Semmi más nem fontos, csak, az, hogy a halottakat a pap temesse el. Mert előírja az agyadba valami egyházi rend és fegyelem és nem érdekel téged semmi más. Különben már nem divat sem a virrasztó, sem a temetés. A menő az a hamvasztás és mindenki azt tesz a hamvakkal, amit urnában oda adnak neki, amit ő akar, illetve, ha van más végrendelet akkor azt. Ide nem kell sem pap, sem senki más, csak a temetési vállalkozó, aki elviszi a halottat és urnában visszahozza. Utána pedig az egész csak színjáték, ahol a színdarab fő rendezője a pap. Ő mondja mikor mit énekeljenek, már akik énekelnek utána vagy vele, ő beszél az elhunyt életéről, persze sokszor olyan melléfogásai vannak, hogy csak hüledeznek, hogy egy olyan emberről, akire olyan sokan haragudtak, hogy lehet annyi szépet és jót elmondani. Különben is hiába halt meg édesanya, mert lelkileg nem vagyunk felkészülve arra, hogy eltemessük. Hát nem érted? De hogyan is értenéd, téged csak az egyház érdekel…és ennek érdekében képes lennél apát, anyát, mindenkit és mindent eladni és elárulni. Szóval nem érted? Hiába is mondanék bármit.

-        Mondd tovább, ha nem fejezed volna még be.

-        A papok különben is a társadalom rákfenéi, feleslegesen élnek, mint a paraziták, és semmi hasznot nem hoznak, nem termelnek semmit. Megnyúzzák az embereket, belenyúlnak a zsebükbe és semmi mást nem tesznek, mint megmagyarázzák az embernek, hogy miért bűnös és ebből csak az egyházon keresztül szabadulhatnak meg és csak akkor, ha fizetnek. Te is ilyen pap vagy. Téged sem érdekel semmi más csak az egyház. Beszélsz, hablagyálsz össze-vissza Istenről mindenfélét, de nem mondod meg, nem magyarázod meg ki is az az Isten. Nem bizonyítod be, hogy létezik. Felállsz a szószékre, egyedül beszélsz és azt mondod Istennek beszélsz. Közben az a pár ember, aki ott van a templomban mivel maradnak? Kevesebb pénzzel, mert szégyellik, hogy mikor kimennek ne tegyenek a perselybe. Ezzel maradnak: kevesebb pénzzel, amit szégyenükben a perselyben hagynak. De ha egyszer megtörténne, hogy senki se tesz a perselybe, akkor mind beszélhetnél egyedül azon a lépcsős emelvényen, és ha egyszer elhatározná vége mindenki, hogy ne menjenek a harangszó után a templomba, akkor mit csinálnál?  Munkanélküli pap lennél, meglátnád miről beszélek. Miért is akarod, hogy édesanyát eltemessük pappal, mindjárt lejárt minden papi dolog, a templomokból is lassan kocsmákat, vendéglőket, boltokat, hajléktalan szállókat fognak átalakítani. Nézd meg mi van egy kicsit arrébb a határokon kívül. Látszik, hogy bent rekedtél itt a hargitai fecskemadár istállójának a fészke alatt. Szóval miért is kellene pappal eltemetni édesanyát, azért, mert te pap vagy? Na, és?

-        Van még valami más mondanivalód esetleg?

-        Igen, de látom nem válaszolsz semmit, semmi értelme, hogy neked bármit mondjak össze-vissza. A múltkor is megegyeztünk valamiben és nem tartottad be a szavaid. És most jössz erkölcsi prédikációval, hogy édesanyát el kell temetni, mert meghalt, ki látott ilyet? Van még valami mondanivalód ezek után?

-        Mikor nem tarottam be a szavaim?

-        Még kérded. Emlékezz csak vissza.

-        Ha gondolod és ha fontos neked, akkor konkrétan mond meg, mert nem tudom mire gondolsz.

-        Például, amikor azt mondtad, hogy ketten levakoljuk a parókia hátsó falát és közben egy szép nap látom, hogy a szomszédod ott van és dolgozik, holott azelőtt való napokban beszéltük meg, hogy vakoljuk a falat.

-        Vártam több hetet arra, hogy végre gyere és kérdeztem többször, hogy mikor tudsz jönni, de azt mondtad, te ne vagy az egyház szolgája. Igy hát a szomszéd felajánlotta, hogy elvégzi és én megengedtem neki. Ez a gond?  Ilyen értelemben valóban igazad van: nem tarottam be a szavaim, hogy ketten vakoljunk, mert te nem jöttél és én megengedtem a szomszédnak, hogy levakolja. Valóban igazad van: nem tartottam be a szavaim és nem veled vakoltam le azt a falat a parókia épületén.

-        És még számos példát hozhatnék még. Ha meghallgatnál.

-        Hallgatlak.

-        Az egyházközségnek a világhálóját saját egyéni céljaidra használod, az autó javítást az egyházközség pénztárából elszámolod és az üzemanyag költségeit is, a parókián a villany költsége sem a tied, nem te fizeted, sorolhatnánk tovább milyen kiskirály pap vagy és észre sem veszed.

-        Válaszolhatok a felvetett kérdéseidre, te meghallgatsz?

-        Jó.

-        1. A világhálót használva pályázatot készítettem el és a templomban a teljes ablakokat kicserélték azzal az anyagi támogatással, amit a világhálós munkám után kapott az egyház. 2 . A saját autómat, nagyon ritkán használom saját célokra, többnyire szolgálati célra használom. Ha lenne az egyháznak szolgálati autója azt használnám. Én is szeretném a saját autómat kímélni, mint mindenki más. A szolgálati utaimra, lásd például a tanácsterem és templom építése, ha nincs erre saját pénzem, hogy ne maradjon el a szolgálati út, és ha van erre fedezet az egyházban, akkor természetes, hogy nem hanyagolom el a szolgálati útaim. A parókiáról, csak annyit: nem az én házam és nekem ebben az időben nincs házam, ami remélem lesz majd. Az irodában a villanyhasználatot például miért kellene a saját kiadásaimmal együtt fizessem? A tanárok sem fizetik az osztályteremben a villany és melegítést, a busz sofőr sem saját fizetéséből javíttatja meg a buszt, ha elromlik, vagy nem jól tudom?

-        Szóval akkor azért kell édesanyát pap temesse, mert a te papságid idejében templom és tanácsterem épült és mert te is pap vagy akinek remélhetőleg lesz majd nyúgdíj előtt háza, de addig minden pénzt le tudsz nyúlni az egyháztól és csak panaszkodni tudsz, és közben a szavad sem tartod be, és azzal vakoltatsz, akivel éppen kedved tartja, tehát a te anyád, apád, testvéred, férjed, feleséged, gyermeket és te saját magad részére is minden csak az egyház? Szóval ezért kell egyházi temetés anyád halála után? Ha nem lennél pap akkor nem lenne ez gond?

-        Tudod mit inkább most hagyjuk abba, mert a bárányok legelnek a kertben és a villanypásztor nem működik, a nagykaput nyitva felejtettem és mindjárt kiszaladnak az útra.

-        Az egyház kertjében legelteted az egyház pénzén megvett bárányokat és ezért nem tudsz velem tovább telefonálni. Ügyes vagy… aztán várhatod, hogy még felvegyem a telefont, ha felhívsz legközelebb.

-        Rendben van Csoti, rendben van … még beszélünk.

-        Feltéve, ha igen….

Szónoklattan tanárság után ismét teológiai hallgató

 Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű és természetes is lehet az életet ott folytatni, ahol abbahagytam előtte. Végül is, ha komolyan végig gondoljuk, akkor az életet nem is mi folytatjuk, hanem az élet folytat minket. Vagyis pontosabban: az élet bennünk, velünk folytatódik. Az, hogy ez az élet nekünk, értünk, miattunk vagy több más irányból közelítve meg ezt a kérdést, az már ismét olyan dolgokat vet fel, amitől úgy felveti az embert a gondolat, mint az eke a száraz földet szántáskor. Vagyis a gondolat belénk szánt és felhasítja bennünk mindazt, ahol megcsírázik, kikel és termést hoz az élet. Nem minden gondolat ilyen, mert vannak olyan gondolatok, amelyek nem felszántják, hanem felsebzik, vagy feltörik, esetleg feldarabolják és minden ehhez hasonló feltépéseket művelnek el, és nem az élet részére készítik elő a talajt, hanem úgy összetörik ezt a talajt bennünk, hogy abból semmi jó nem származhat. A gondolat amikor gondot okoz, akkor nem szántja a talajt, hanem szánja. Ekkor és így válunk talajvesztetteké és hiába ver gyökeret a lábunk, mert ebből semmiféle termés nem származik.

 Amikor azt állítottam, hogy nem gondoltam volna, hogy milyen egyszerű és természetes az életet ott folytatni, ahol abbahagytam előtte – akkor pontosan arra az élethelyzetre utaltam, amit a teológiai hallgatóból miként lehet valaki teológiai tanár és közben megmarad diáknak, tanul és tanít is.  Ezt már nem is olyan nehéz elképzelni, mert erre volt példa az 1990-es években is, de manapság is találni hasonló példákat. Arra is volt, van, és talán lesz még példa, hogy a tanár megírja a tanári állás betöltésére azt a vizsgaanyagot, amelyből ő maga is vizsgázik más diákokkal egyszerre arra a tanári állásra, ami megszűnik, annak ellenére, hogy a tanár még ott tanít. Mindezt Csotitól hallottam, amikor lementünk a bányába beszélgetni. A beszélgetés környezete különben szép és kellemes volt. A bánya tele volt vízzel és mi oxigén-palackokkal a hátunkon és teljes búvárfelszereléssel merültünk alá az idő mélységeibe. Amikor felszínen voltunk még abbahagytunk egy életet, amikor feljöttünk ismét akkor ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Épp olyan ez, mint amikor meghal valaki és krematóriumban elégetik majd eltemetik és miután eltemetik utána kezdi azt az életet amire nekünk itt a földön maradóknak már nincs, nem lehet betekintésünk.

 Csoti arról beszélt nekem a bánya mélyén többek között, hogy milyen volt, amikor kibérelt egy kertet és mindenki arról beszélt, hogy ezt a bért nem lehet másképpen megfizetni, minthogy a kert felügyelőjévé legyen és aki oda belép azzal beszélgetnie kell annak, aki ezt a kertet kibérli. A keret csak kibérelni lehet, de nem lehet kibélelni semmivel. A kert nem arra való, hogy bárki is kibélelje, Igaz, hogy van kapuja a kertnek, mint minden bélésnek ujja vagy szára, de ez nem az az eset. Ez a kert a beszélgetések kertje. Itt lehet sírni, lehet kacagni és lehet megállás nélkül beszélni vagy hallgatni. A lényeg az, hogy az ember ne legyen egyedül, mert valaki mindig kell, ha ebbe a kertbe belépne az ember. Ezen a Teológián voltam tanuló és voltam tanár is, de az már nem a teológia kertjében, hanem egészen más kertecskékben, ahol a bárányok legelnek, elektromos lészák mögött, ezeket a lészákat pedig pásztoroknak nevezik. Elektromos pásztorok, elektromos lelkipásztorok.  Szükség van működő elektromos vezetékre és transzformátorra, huzalokra és főleg bárányokra, akik ezen huzalokon belül legelésznek. A bárány és a Teológia mindig is egy fontos kérdés volt, maradt és talán lesz ezután is.

 A teológiai tanárság idejére megszűnt a teológiai hallgató státuszom, épp úgy, mint ahogy Csotival lementünk a bánya mélyére, ahol a kibérelt kertről is beszélgettünk és így jutottunk el a bárányokig és az elektromos lelkipásztorokig. Szóval amikor elhagytuk az egyetemi várost és egy kis faluba költöztünk, ahol meghalt a feleségem és amikor elvittem a krematóriumba és urnában eltemettem saját prédikációmmal, utána visszamentem a kremtóriumban és elégettem a múltam is. Ez pedig olyan volt, mint amikor visszajöttünk a bárányokról való beszélgetésről a bánya mélyéről, ahol búvárkodtunk. Ezután pedig folytattam a teológiai éveim és készültem a véglegesítő vizsgára, amit kispapi vizsgának neveztek és talán neveznek azóta is.

 

Volt egy társam, aki miután elvégezte a tanulmányait megalakította az Antiteológiai Fakultás Szabad Egyetemi Központját, ahol ő maga rektor lett. Ezért olyan sálat adtak neki, amit a két vállára hajtva egészen a bokájáig ért le és azt kellett hordja amikor tanította az Ateizmust.

Többnyire olyan társaim voltak, akik komolyan vették a tanulást, éppen olyan komolyan, mint ahogy a tanárok is őket és még komolyabban, mint akik saját maguk elhivatottságát vették komolyan, mert a tanulásuk egy életforma és szolgálathoz szükséges létformává vált.  Így hallani, hogy már eljön az idő és már itt is van, amikor temetéskor nem akarnak papot látni a koporsó mellett, lehet bárki, csak ne legyen pap, de az sem baj, ha nincs senki, mert az urnát be lehet tenni egy szekrénybe, vagy sok más látható és láthatatlan helyre, mert az, amiről eddig azt mondták, hogy végtisztesség, az mára lassan semmit sem jelent, hiszen igazán tisztesség sem tudjuk mit is jelent. Miért is lenne szükség tisztességre és végtisztességre? Mit is jelent az, hogy tiszteletes? Milyen címkéket is aggatunk arra az emberre, aki talán sosem fogja tudni betölteni azt, hogy olyan tiszteletes legyen, amit elvárnak tőle, mert az is baj, ha igen és az is baj, ha nem érti igazán meg és nem is értetheti meg azt, amiről azt állítjuk manapság, hogy istentisztelet. Ide nem erre értelmezésre, nem okoskodásra, ide jelenlétre és a szentség levegőjének a besóhajtására és kisóhajtására lehet szükség, de egyáltalán mit is jelent az, hogy szükség van valami olyasmire, mint a tisztelet.  Szóval ezeket tanultuk, tanítottuk és ezekről vallottunk és ezeket árultuk el, mert kiárusítani a lelkünket azt sosem tették meg a társaim nagyobb része. Mikor első alkalommal felvételiztem a teológiára nem akartak leány helyet engedélyezni és csak nagy munka árán sikerült egy pár lány helyet megengedni és kérem most több a lány pap mint a fiú, jó nagyot változott a világ kérem.  De erről és  a folyatásról egy kicsit később.

 

 

 

 

Gyötrelmes gyönyörűség

 Az az egy hely harmadszori felvételi alkalmával, éppen a katonaság után, nekem elég is volt, hogy megkezdjem teológiai tanulmányaim, 1989-ben. Ketten voltunk egy évfolyamon összesen. Bejött a tanár, a professzor a tanteremben, felálltunk és jelentettünk: „Osztály vigyázz, tanár úrnak tisztelettel jelentem, osztályunk létszáma kettő, jelen van mind a kettő, az osztály készen áll az óra megkezdésére. Isten áldja! Minderre két heti almaszedés után került sor, ahol ott volt az egész kistiszteletű tiszteletes ifjúság a nagytiszteletű tanári karral egyetemben, a domboldalon. Alig telt el három és fél hónap, első éves teológus hallgatóként megkaptuk a karácsonyi legációra való megbízó levelünket. Az első szószékre való fellépésem előestéjén a szerető lelkű tiszteletes papbácsival egész éjjel néztük a tévét, és végig néztük hogyan lövik le az elnök elvtársat, akinek én évekkel azelőtt levelet írtam, hogy engedélyezzen még egy helyet a teológián, és azt sem tudom, hogy a levél elérkezett-e hozzá. Szóval annyi szépet és jót tanítottak nekünk az iskolában a pártunk és államunk szeretett hős vezéréről, hogy már-már példaképpé lett sokunk számára és áhítattal néztünk az osztály fekete nem okos, de nem is buta táblája fölött díszelgő országcímer és az országzászló közötti fényképére. Csak azt nem értettem sokáig, ha ilyen szeretett vezér, miért van az, hogy nem lehetett büntetés nélkül járni vallás órára, mert a pap bácsi is szerető lelkű kedves ember volt és ha az ország vezetője még jobb volt mint ő, akkor miért nem jutottam be azzal a közel kilences médiával 1986-ban, és miért kellett a börtönből berukkoltakkal katonáskodnom és miért hívott be egy alkalommal egy tiszt és kérdezte meg, hogy akarok-e még pap lenni a katonaság után és miért ütöttek meg úgy hogy elájuljak és vízzel kellett felmossanak. És ha olyan jó és szeretett vezérünk volt, akkor miért lőtték meg a feleségével együtt? És másnak miért ment fel a katona a toronyba az istentisztelet előtt a toronyba, őrizni azt? Miért matattak meg a buszra való felszálláskor a rendörök amikor a legációból hazamentem? És a sok miértre miért nem válaszolt senki érthetően? A teológiát ketten kezdtük és három más korábbi felvételizőt is behívtak, mert a médiájuk alapján a megváltozott állami rend szerint megkezdhették a tanulmányaikat ők is, tehát ha én nem jutottam volna be karácsony előtt akkor az előbbi felvételi médiám alapján engem is behívtak volna.  És megkezdődtek a tömegtűntetések, védtük a szobrainkat, védtük a nyelvünket, védtük egymást és védtük a jövőnket úgy, hogy közben minden vizsgára megfelelő tudással jelentünk meg, különben elvágtak, és meg kellett ismételnünk akkor amikor megfelelőképpen fel voltunk készülve a tudásanyagból. Nem volt pardon semmiféle válságra való tekintettel, sem gazdasági sem politikai, sem társadalmi vagy erkölcsi sem semmijen válság nem adott okot arra, hogy a vizsgára úgy jelenjünk meg, mint akik nem vagyunk vizsgakészen felkészülve.

 

Annyira jól ment nekem a tanulás, hogy két év után engem kértek fel, hogy a poimenika és szónoklattan, valamint valláserkölcsi nevelési tantárgyakból én tartsam meg az előadásokat a tanuló tiszteletes ifjúság számára. Így minden addigi előírt kötelezettség alól felmentett az új rendszer és megnősültem, elvettem Csokit feleségül. Született három gyerekünk, két fiú és egy lány. Mivel minden a feje tetején állott ekkor még először az egyik tanuló szobába költöztünk be, majd később a templommal szemben levő kocsma biliárdszalonja fölötti két szoba konyha és fürdőszobai lakásba. Jó volt, mert lehetett konyakot is inni, ha megkívántuk, csak le kellett mennünk a lépcsőn és ott volt a kocsma.  A nagy tanulásba és tanításba annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, hogy amíg én végzem a nevelő munkámat az egyetemen addig a feleségem az iskola kapusával elkezdte élni a maga magánéletét. Erre azután jöttem rá, amikor egy évi angliai és amerikai tanulmányút után hazajöttem egy év múlva.  A kocsma melletti lakóházban volt egy ágyhoz kötött beteg mozgássérült fiatal fiú, akit az édesanyja gondozott és mindent tudott, ami a ház körül történik, mert az édesanyja mindent megmondott neki. Amikor hazaérkeztem a külföldi tanulmányútamról meglátogattam a szomszédot és ő mondta el nekem ezt az egészet. Az elején nem hittem, de nemsokára meggyőződtem én is efelől.  Elkezdtem gondolkodni, mit tehetek ebben az esetben. Nem igazán jött jobb ötletem, minthogy otthagyjam az egész egyetemi tantást és elköltözzünk egy kis csendes faluba és ott éljünk tovább, távol a kapustól. Ahogy lejárt a tanév meg is történt az élettér cseréje. Elköltöztünk, tanári állásom otthagyva egy kis gyülekezetbe. A nagyobbik fiunk ezt nagyon nehezen viselte, hogy egy nagyvárosi életformából egyből egy kis eldugott faluban éljen. Meg is bosszulta ezt nekünk. Addig lopott és mindenféle törvénytelen dolgot elművelt, hogy börtönbe került és le kellet töltenie a több évi büntetését. A kisebbik fiunk nem akart tanulni és amint nőtt levizsgázott TIR kocsira és járta a nagyvilágot. A lányunk pedig addig-addig próbálkozott sok sikertelen egyetemi felvételi után, hogy végül egy jól fizetett takarítói állást kapott abban a városban, ahol korábban egyetemi tanár voltam. A feleségem pedig csöndes alkoholizmusba menekült és egy szép napon elaludt és többet nem ébredt fel. Nekem kellett a temetési szolgálatot elvégeznem a fiaim kérésére, mert senki pap nem volt, aki vállalta volna. Eleget próbálkoztam, hogy ne legyen temetési szertartás, egyházi beszéd, meg egyebek, de nem engedték a fiaim ezt, Így legnagyobb fájdalmamra én kellett eltemessem a néhai feleségem urnája fölött gyászbeszédet mondva. Amikor mondtam a búcsúztatót a magam nevében is búcsúztam, mint temető papja és mint a megboldogult férje. Ahogy lejárt a temetés elmentem a krematóriumba és a múltamat elhamvaszttattam. Igy kezdhettem elölről a teológiai egyetemet már nem, mint teológia tanár, hanem mint egyetemi hallgató és folytattam azt az életet, amit az egyetemi tanársággal és három gyerekes papként éltem meg időközben. Így visszamentem a teológiára, hogy ha már háromszor felvételiztem és bejutottam, akkor végezzem is el, írjam meg a vizsgadolgozatom és tegyek le minden vizsgát majd kezdjem el én is a többé kevésbé normális papi életet.

A tanulás nehezen ment ekkor. Sokat kellett jegyzetelni és sok volt a tanulás. Sokat küszködtem a héber és görög nyelvvel, a latin sem ment olyan könnyen. Ne is beszélve a történelmi évszámok megjegyzéséről és korszakok szerint való megjegyzéséről a történelmi eseményeknek. A szónoklattan és lelkipásztori gondozástan már könnyebb volt, mert volt valami előzetes ismeretem. Végül is valamikor ezt tanítottam én is. Ami nehézséget okozott az volt, hogy rég nem találkoztam már ekkor Csotival, akinek nem tudtam elmesélni a magánéleti válságaim. Ennek érdekében elmentem egy közeli bányába és megkértem ő is jöjjön oda, hogy személyesen találkozzunk és beszélgessünk. Erre sor is került, egy szép hétfő délutáni napon.

 

Elmondtam neki a bányában, hogy ott hagytam a szeretőm, mert nem tudom pontosan miért , talán éretlen fajankó voltam, vagy találtam valami olyat, amit magam sem értettem miért, de nem tudtam elképzelni a jövőnket közösen, vagy egyszerűen a távolsága miatt nem tudtam megmaradni mellette, szóval ezekről beszélgettem vele, Csotival. Közben visszaemlékeztünk a csemete-felszabadító gyerekkorunk élményeire. Ami előtt a bánya bezárt volna feljöttünk a felszínre és mindenki ment a maga útján. Megyeztünk, hogy még más bányákban is fogunk találkozni addig amíg be nem omlanak a bányák és ameddig élünk és megtehetjük hogy jószerencsével le és fel járkáljunk a bányarémek elől pedig ne meneküljünk el soha és a jujumadarat se fogjuk be kalitkába.

A szöveget meglehet osztani a facebookon is amennyiben ez erre édemesnek mutakozik,

A kaszárnyában

 Édesapám fa bőröndöt készíttetett egy asztalossal. Ahogy lejárt a katonabál sorba mentünk a vonatállomáshoz. Hegedű és harmonika, szakszafon és ha jól emlékszem volt egy nagybőgő is. Ez a vonat fel van virágozva – énekeltük. Fájt az is, hogy a már lassan önállósuló munkás életem ott kell hagyjam és a kedvesem, aki mindvégig biztatott, hogy tanuljak és ne hagyjam abba, próbáljam meg másodszor is a felvételit és amikor nem sikerült másodszor sem, akkor is azt mondta, hogy majd katonaság után ismét megpróbálom, ha akarom, de szerinte akarjam, mert tudta, hogy számomra milyen fontos volt ez az egész, az első szerelemem halála és nagymamámtól tanult imádkozás, az irodalom, a bibliai történetek, az emberekkel való beszélgetés.  És ekkor elindult a vonat. Ő, Csoki is ott maradt a vonatállomás peronján, és mi a katonák a fa bőröndösök mentünk a zsebünkbe a behívóval. Mentünk, kinek hova szólt a behívója.

 

Nekem egy határ melletti nagyvárosba kellett mennem. Jelentkeztem az alakulatnál, ott volt a temető mellett. Aztán ott három hónapig képeztek bennünket. Engem megtanítottak, hogy a harmadik katonától elvegyem az ágyútölteléket és adjam oda a másodiknak (servant trei, servant doi), Arra is megtanítottak, hogy ha riadó van (alarma) akkor a katonatérképeket (jó nehezek voltak) vegyem a vállamra és szaladjak vele az udvarra és a tiszt mellett foglaljam el a helyem. Megtanítottak betonpadlót sifitellni, és megtanultam, hogy közfürdőben, hogy maradhatunk ártatlanok a fertályunkkal a nemi erőszak elől, bizalom kérdése volt: kiben bízok meg és ki bízok meg bennem oly annyira, hogy egymás előtt mosakodva nem fogunk semmi homo szexuális jellegű közeledést elmívelni egymás felé. Ezért volt fontos tudni, hogy ki van a hátunk mögött mikor mosakodunk a közfürdőben, ahova hetente egyszer engedtek le, de ha szükséges volt a sáros gyakorlatok után akkor akár többször is, de tudomásul kellett vennünk, hogy az államnak a melegvízért fizetnie kell, amit aztán, mint adósságot a szolgálattal törlesztenünk kell majd.  Arról, amit az ötvenszemélyes hálószobákban történt, ahol a fogpasztát neylonzacskóban érlelődő anyagra borotválkozó arcszeszt öntöttek és különböző testrészekre mit is tetováltak, arról talán jobb, ha nem ejtek szót. Majd sok más megalázó ágy alá parancsoló kúszás után vigyázzállás parancsot osztogatni, majd arról sem, amint pokrócot a tiszt fejére dobtuk, mikor váratlanul belépett és az egész háló jól eldöngölte.

 

Amint lejárt az ágyúsoknál a kiképzés, elvittek a városba, munkaszolgálatra. Szenes vagonokat kellett leürítenünk, hol két hol pedig három válltásban. Reggel hatkor keltünk, a hangszóróból üvöltött a román népzene és a hazafias énekek – ez volt az ébredés minden katona-reggel. Takarítás, mindenkinek a „szektorában” reggeli, diszlépéssel, hazafias énekeket énekelve az autóbuszhoz mentünk, onnan vittek a szenesvagonokat leürítő állomásra, majd vissza. Vacsora, takarítás, mosakodás, három váltású éjjeli őrködés, majd reggel minden kezdődött elölről. A szobában itt ötvenen voltunk. Az ablakon vasrács volt. Az épület másik szárnyában titkos iratokat őrző irattár, és leghátul börtön. Az udvarról látni lehetett a kápolna tornyát, aminek az ajtaja be volt deszkázva, rozsdás szegekkel. Az étkezde melletti bejárati ajtónál volt egy köbméteres üreg a falba, amit egy vasajtóval be lehetett zárni és oda azt, akit úgynevezett „áreszt” böntetést kapott és egy időre oda bezárták arra az egy köbméteres helyre és rázárták a vasajtót. A vasrácsos hálószobai ablakokon túl egy magas szögesdrótos kerítésen túl a pékség. Amikor éhesek voltunk az ablak vasrácsát kifeszítettük, a magas kerítésen átmásztunk és a pékektől kenyeret kértünk és vittünk vissza a szobába. A szenesvagonok, azok kétfélék voltak. Automatikusan nyílók és alsó lenyíló lappancsosok. Az automatikusan nyílókat a vagonok fölötti vaslépcsőn felvezető felső teraszról egy hosszú nyelű rúd végére hegesztett ásóval piszkáltuk, ütögettük a szenet, ami nem esett le amikor kinyíltak az automata ajtók.  A lefele nyíló lappancsokat az L alakú csővassal kellett kinyitnunk, ami nem is volt olyan egyszerű mert nagy vaskalapácsokat is kellett használnunk ennek kinyitásához. Ha meg meglepően könnyen lenyílt akkor megtörtént, hogy a csővas és a vagon vasfala közé szorult a kezünk. Nekem egyszer a kicsi ujjam szorult be, és azóta van dupla köröm rajta. Dolgoztunk két váltásban, ami azt jelentette, hogy 12 órát dolgoztunk reggel hat és este hat között és fordítva, a többi időt pedig az utazással, a kaszárnyában való takarítással, étkezéssel, és mikor ránk került a sor éjjeli őrködéssel töltöttünk. Egy vagonhoz volt, hogy négyen, máskor hárman voltunk beosztva. Időnként a szenesvagonok leürítéséből néhányunkat, sosem tudtuk mi alapján, de elvittek a kazánházak belső javítási munkálataira vakoló anyagot szállítani a magas állványokon, létrákon, vagy szűk bejárati vasajtókon keresztül. Ez jó munka volt, mert nem voltunk torkig szénporosok. Vittek a futószalagok alá összegyűlt szénpor ellapátolására is Ghita bácsival, ahol nem is volt nehéz a munka, de megtelt az orrlyukunk is porral és olyan feketék voltunk, mint akiknek csak a szeme fehérje nem volt fekete.

 

Egy alkalommal összegyűjtöttek bennünket és azt mondták, hogy tovább kell vigyenek közülink egy párat más kaszárnyába. Engem két hétig vittek el a gázkutak fúrásához, ahol nehéz és hideg degenyeges vasakat kellett cipelnünk egyik helyről a másikra. Itt a kaszárnyában történt velem, ami addig soha: egy nagy mokány katona arra kért, hogy pucoljam meg a cipőjét míg egy másik arra, hogy súroljam fel a folyosót. Egy időben mind a kettőt. Ez persze lehetetlen volt és ezért hol az egyik, hol a másik mokány katona jött kötekedni és kérte számon azt, amit éppen akkor csináltam, mert ha cipőt takarítottam, akkor miért nem mosom a folyosót és fordítva.  Egy alkalommal mivel nem voltam éppen a megfelelő helyen az egyik felém rúgott, hasba akart rúgni. Én időben észrevettem és félreugrottam majd meghúztam a lábát és ő könyökkel a betonra esett.  Utána pedig nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a földről. Ő kezembe kapaszkodott majd magával rántott és hasba ütött oly erősen, hogy el is ájultam. Arra emlékszem, hogy hozták a veder vizet és azt öntötték rám, majd kaptam ismét eszméletre.  Azóta soha többet nem tudom a kezem azok felé nyújtani, akik előzőleg megakartak ütni és közben a földre estek. Miután elpanaszoltam a faluban, amelynek határában volt a gázfúrás, hogy mi történt a kaszárnyában, és megmutattam, hogy kik ezek, akik engem bántottak, egy alkalommal a határban több helybéli fiatal fiú alaposan meglécezték, mint tudtam meg, mert utána nem bakalódott velem ez a baka sem. Két hét után visszavittek a szenesvagonokat leürítő kaszárnyához, de már más kollegák fogadtak, mint előtte. A kaszárnyában nem volt senki, aki az anyanyelvemet beszélte volna, és kivétel nélkül, mint a börtönben való előzetes büntetésük után rukkoltak be a katonaságba. Idősebbek is voltak nálam. A tiszt minden reggeli névsorolvasás után valakit mindig bezárt az „áresztbe”, mert olyan is volt közülük, aki nagy konyhakéssel támadt rá a névsort olvasó tisztre.  Később került még egy olyan katonatárs is, akinek az édesanyja magyar volt és az édesapja román és tudott magyarul is.  Egy alkalommal amikor álltunk a vacsora-sorban magyarul szóltunk egymáshoz és egy verekedés kellős közepén találtuk magunkat. Egymás hátát védve ütöttünk mindenkit, aki felénk ütött, vagyis védekeztünk.

A nagyvárosban volt egy otthoni ismerősöm, aki nagy segítségemre volt, mert ismerte a tisztet és hozzájárult időnként ahhoz, hogy a tiszt engedjen ki hét végére hozza és időnként a hazautazásom engedélyeztetéséhez is nagyban hozzájárult. Mindez azért történt, mert a tiszt szerette a bort és neki volt bora. A konyakot sem vetette meg. A katonaság utolsó két hónapjában pedig olyan munkám volt, hogy egy raktárban kellett vigyáznom a szerszámokra míg a többi dolgozott. Ez idő alatt tudtam olvasni és tanulni, készülni a teológiai felvételire. Májusban szereltem le és egy hónap múlva volt a felvételi. A harmadik. Addig viszont még történt egy-két lejegyezni érdekes történet vele. Röviden, egészen röviden. Egy alkalommal egy idegen tiszt jött a kaszárnyába, és sorra mindenkit hivatott magához és kikérdezett. Amikor engem hivatott be és ketten voltunk csak egy dosszié volt az asztalon és abból olvasva kérdezte a nevem, a szüleim nevét, az, hogy van e rokonunk külföldön és miért felvételiztem a teológiára és hogy még fogok-e? Mindenre válaszoltam őszintén. Mondtam, igen, még fogok felvételizni katonaság után ismét.  Mindez az előtt történt, hogy elvittek a gázfúráshoz.  A másik feljegyzésre érdemes történet az votl amikor az egyik katonatársam  elmondta nekem, hogy ha háború lenne, akkor neki kell majd engem meglőnie és nem szeretné, ezt megtenni, tehát ha látom, hogy puskát osztogatnak, akkor tudjam, hogy nekem nem fognak adni, és bújjak el előle, hogy ő ne kelljen majd engem meglőjön, mert ha ő nem lőne le, akkor azt is megmondták neki, hogy őt lövik le és megvan az is hogy ki lesz ez. Amikor a kaszárnya élet lejárt, és az angyalbőrt le kellett adni, a vonattal hazafele utazva a valamikori katonatársakkal ki akartak dobni a vonatból, csak úgy nem tették meg ha velük éneklem a minden reggel hangszóróból hallott „csenusereasza” éneket. Énekeltem hát velük együtt, és ittunk. Reggel korán érkeztem haza a szüleimhez , csonttá fagyottan és részegen, de nem dobtak ki a vonatból.

 

Ha tetszett a szöveg megoszthatod a facebookon,