örökség zálogba

 

Amennyiben a zálog az biztosíték, fedezet, garancia vagy valami hassonló, akkor kölcsön kijár annak, akinek van mit zálog letétbe helyezzen, addig amíg kiváltja és így van hitele a kölcsönzőnek. A zálogmegörzésért is jár valami, tehát csak úgy kapjuk vissza, ha fizetünk ennek megörzéséért.

Az örökség, ha nem juss hanem zálog a hitelezőnek akkor valami nagyon megszakadt közbe és észre sem vettük. Egy idő után sajnos mintha már nem értenénk a szavakat, vagy legalábbis nem azt értjük amire addig használták. Van egy-egy szó, ami az által divatos, hogy osdi és le kell porolni a jelentését, hogy értelmet nyerjen, de mi nem vesszük a fáradságot arra, hogy portalanítsuk. Porosak azok a szavak amelyeket nem használunk és közben lassan-lassan ott maradnak mint az üveghalak a szekrény tetetjén, pedig azelőtt az éjjeli szekrényen volt a virágváza mellett.

Az ősökre való hivatkozás  a jelen méltóságga nélkül olyan hivalkodó porosodó üresjárat, mint az az menetrendet jelző már megrozsdásodó tábla ahol már a megálló tetetjét is mecibálta a szél, megemésztette az idő vas foga és már a buszok sem járnak az úton. A szemetesládában pedig lerakódik vastagon ez esetben nem a guanó, mint a város peremén, hanem az újságpapír, amit már egyre ritjábban fúj a szél.

Ahol méltóság van ott a szavak jelentése is világos, használható nem ad okot a félreértésre, mint a kövendiek lelkes és tiszta vendégszeretete a megmaradt kazettás mennyezetű templomuk mellett a vendégbúcsú szövegén a kapun mielőtt kilépne a távozó. 

Ha jól megnézzük a képet a jövő nem látszik csak a jelenre van némi rálátásunk a nyitott kapun keresztül. Ha becsuknánk a kaput, akkor a jelen határai leszűkülnek. A kaput mindazonáltal nem lehet mindig nyitva tartani különben mi értelme lenne a kapunak, ha mindig nyitva lenne de akkor is ha mindig zárva lenne? A kapu arra való hogy ki és be lehessen csukni és zárni. Nem így az örökség és nem így a zálog. Ott nincs csiku-csuki, az örökség vagy van, vagy nincs, mint a zálog esetében is.

Ha nem marad más csak az örökség zálogba és ha nem tudnánk visszaváltani, akkor mivel maradnánk? Szóval az örökség elzálogításának a kockázata mellett szükség van arra a jelenre, ami számon tartja az örökséget és tisztába van a zálog értékével és őrzésének a fedezetével is.

Egyszóval - van amikor zálog nélkül nem tudnánk semmit kezdeni, de az örökség nem eladó és nagy nagy helytállást kér tőlünk, ha van bátorságunk zálogba adni. Tudjuk kinek a birtokában van az a zálogház akinek odaadjuk az örökséget, bízhatunk abban, hogy szól nekünk,ha mások előttünk megvásárolnánk az örökséget, bármikor visszaválthatjuk az zálogba adott örökséget és akár ha szükséges túl is licitáljuk, ha mások előlünk kiváltanák többet adjánlva mint amennyiben mi otthagytuk megörzésre ?

A zálog és örökség porára ha ráesőz a jelen, akkor mit kezdünk a sárral, megvárjuk hogy felszáradjon, vagy visszatérünk a gólyalábakhoz, ha közben nem sikerül a sáncokat jó mélyre ásnunk és az utat sem kiöveztük le az eső előtt ? 

Szóval, figyelem emberek :-) !

A saroknál maradva

 

Nos, a sarok lehet az udvar és a kert közötti villanypásztor és a kerítés találkozásánál, ahol a bárányok hátsó lábán levő sarokra is lehet célozni. Persze akármit megcélozunk, így a sarkot is, az már célponttá válik.  Milyen az amikor a sarok válik célponttá? Amikor a gyerekkori sarokbaállítás a visszaemlékezés célja. Ezt úgy mondják szakszóval, hogy regresszió. Ennek a csúf szónak van egy pár olyan magyar kifejezése ami erre utal azt egyik közismert az u.n. mamahotel.  A mamahotelben nincs sarok, vagy ha van akkor senki sem figyel rá. A mamahotel úgy is létező valóság, amikor ez nem konkrét szobát jelent, hanem azt a lelki le nem válást amikor a  felnőttkort időben megérő gyerek lelki póját vár a  mamától, hogy helyette döntsön a saját életére vonatkozó kérdésekben és természetesen a felelősséget is vállalja, de mégse szóljon bele a mama az életébe. Ez már kemény ambivalencia - de erről később.

A képen látható bárányok a mamahotelből a legelő sarkára kerültek és mind a ketten egy irányba néznek , szembe azzal aki rájuk néz.

templomsarok

Amikor rossz voltál állítottak sarokba? Meddig kellett ott ülj? Ki nézte és hogy állapították meg, hogy mikor járt le a büntetés ideje? Hogy érezted magad? Mivel vígasztaltad magad, ha a sarokbaállítás miatt szégyen ömlött végig rajtad?

Ezek olyan kérdések, amelyekre csak az válaszol akinek jelentenek valamit a kérdések, akik értik miről is szólnak ezek a kérdések. Aki nem érti a kérdéseket, azok is tudnak válaszolni, de nem valószínű, hogy a kérdésekre adott válaszukkal kapcsolatba vannak. Vagyis az ember ha kapcsolatba van a kérdéseivel és ha kapacsoltaba van a kérdéssel és a válasz-kereséssel, majd a válasszal, akkor kapcsolatba van önmagával és így kapcsolódik a társához is, esetleg a kérdezőhöz is.

Az gyerekszoba sarok és a templom sarok az két különböző dolog és mégis mind a kettő egy szobának, egy helységnek a falainak a találkozásának az elkerülhetetlensége. Vagyis sarkok nélkül nincs szoba, hacsak nem körszobáról, vagy más alakú szobáról beszélünk. Az otthonok szobái állatalában nem köralakuak, sem a gyerekszobáé, sem a konyháé és általában a szobáknak sarkai vannak. Ez nem olyan mint a lábunk háta mögötti sarok. És olyan sem mint a templom helységének a sarka.

A falakat lemeszelik, lefestik, a sarkunkat  nem meszeljük le. Nem ettünk meszet, hogy ossszuk az eszet a sarkaink lemeszeléséről. Szóval  lehetne komolyabban is gondolkozni a gyerekszobák és a a templomok sarkairól.  

A lovakat sarkatyúzzák de a  szobák sarkát nem. Talán a szégyenérzet megtanulásával sarkantyúzott a büntetés is, hogy sarokba kellett állni. Ki hogy fogta fel, ki hogy dolgozta fel azt, hogy a falhoz  állították.

A templomsarok az a hely amiről nem igazán írnak, gondolnak, beszélnek. A tempomajtó, templomablak, szószék, karzat, padok, orgona meg úrasztala és társai azok igen, de a templomsarok? Arról miért is?

Hát azért, mert a belső tér falainak is valahol találkozni kell és a sarokkő is a sarok alatt van, akár az alapban, akár a toronygombon a toronyban. Sarkalatos kérdések ezek kérem

Na kinek mi a véleménye erről ? Kinek mi jut erről eszébe?

 

virtuális virulencia ?

 Az, hogy mi az a virtuális, talán ismerősebb a virulencia  talán kevésbé. 

Talán az  "élősködő világháló" szókapcsolat is sejtet valami olyansmit, ami az eszeveszett korban történhet velünk, bennünk, körülüttünk, de nem tudni hogy értünk-e, vagy értünk-e ehhez egyáltalán.

Nem kell ahhoz különösebb tudás, hogy amint az idő telik elismerjük azt, hogy vannak napok amelyek nem úgy alakultnak amint eltervezzük. Különösen 60 fele érzem hogy valami egészen másképp "működik", mint eddig amint működött. Gondolok itt az emberi természet korral együtt járó változásaira. Az ember mondják "működőképes", ameddig él, csak kérdés, hogy mire  és mikor.  Milyen csúnya szó az, hogy az ember "működik". Erre utalt már Szilágyi Domokos is, amikor leírta "dolgos állat az ember, így bírja ki magát, lesz még célszerű is ez agyontervezett világ, mindennek oka, célja s valami haszna van..."  Legalábbis azt gondoljuk, azt reméljük, véljük.

Az őszi szántás után a tavaszi boronálás hasonlít a mennyei hatalom földi árnyékához. 

Csak ne kelljen kihúzni a fogakat, csak ne kellene lecsíszolni, megprotézisezni, megzabolázni az egyre öregedp szájüreget. Ahogy a fogak romlanak, már nem lehet mindent megetetni az emberrel. A reumás lépésekről ne is beszéljünk. No meg ott vannak a magunkkal hordozott múltunk és a reumás csontozat is.

Azt hiszem  a lélek rögeit is néha fel kell szántani, ásni, boronálni, gerebélyzni és ami fontos, ha salátát akarunk enni kezünk munkája után akkor ne vessünk murokmagot vagy semmi mást. 

idv a rögtönzött rögök rögtönzött rögei mellől..

Az elmúlás és születés földjén

Május 5 életmeben az a nap amikor első alkalommal találkoztam a halállal gyerekként. Ezen a napon hunyt el nannyóm, édesapám édesanyja.  Soha el nem tudom felejteni ezt a napot, az év ha homályba is van, de a nap, május 5 az mindig eszembe juttatja nannyómat.  Amikor édesanyám elmondta, hogy édesapa miért sír ( addig nem láttam sírni) akkor azt mondta nekem, hogy én ne sírjak, és hogy nekem nem szabad sírni. Talán így vígasztalták magukat az akkor fiatal szüleim, hogy engem nem akartak látni sírni. Emlékszem milyen nehéz volt nem sírni, mikor megtudtam hogy nannyó meghalt. 

Később első szerelmem halála rendített meg, aki még a húsz évet sem érte meg, mert akkor a vesebetegség biztos halált jelentett. Aztán jöttek sorra a hallottaim:papóm, nagytatám, nagymamám, édesanyám - és természetesen mindezek mellett sok már olyan halottak, akiknek a koporsói fölött  egyházi beszédet mondtam és akik koporsói fölött nem mondtam egyházi beszédet,  mert valamiért a végső tisztesség idején ott kellett valmiért lennem. Ma pedig temették Nagy Mihály, szásznádasi volt kedves hívem, akinek a temetésére nem tudtam elmenni, Isten nyugtassa , áldott egy ember volt.

A  halál és a temetés általában egymás mellett jelennek meg. Nem így manapság. Olyan temetésen is vettem részt, ahol nem pap, hanem egy állami tisztségviselő vagy kántor, vagy prédikátor temetett.

Az is elhangzik manapság, hogy a virrasztó és a temetés ma már nem divat. A koporsós temetést az úrnás temetés váltotta fel. Ellopják a végtisztesség jussát, vagy jogát - nem tudni mi a kettő között a különbség vagy kapcsolat - a még Istenben bízó gyermekektől. 

Szakács Lehel  " Strategi emblematice ale initierii in romanul romanesc contemporan" doktori dolgozatában is érinti a halál kérdését, többek között a valkűr kérdését is említve.Hogy mi is ez, erre a linkre kattintva lehet olvasni erről.  De nem a valkűrökről szól ez az írás, ez egy kitérő csupán.

Mi történik a halállal való szembesülés idején, azokban a családokban ahol az érzelmekről  nem szabadott beszélni ?   Egy olyan kultúrkörnyezetben nőttem fel, ahol a falon az államelnök képe volt az iskolában és minden reggel az iskolai napot az ország himuszával kezdtük, és felsoroltuk pártvezér öt legfontosabb fukcióját. Sok év után ma éppen leváltották Románia miniszterelnökét és a parlament egy olyan törvényt fogadott el, hogy akit nem ismernek el a romániai törvények szerint elismert egyházak papnak azok nem szabad prédikáljanak büntetés nélkül. 

Külöben a születés előtt is van halál - amivel nagyon fájdalmas szembe nézni, akárhogy nézzük.

Az elmúlás és a születés földjén megterem az örök  üdvösség mennyei kalássza és a földi búzakalász is.

 

kisillyei templomok madártávlatból - a színek közötti mennyei szünetjelek

A szavakat és a színeket is összeköti valami érzés. Ki mint ír úgy olvas - de nem valószínű, hogy az írás olyan mint a vetés és az olvasás mint az aratás.

 A fájdalom ott lüktet a szavakban és a színek kötőanyagában. A  fájdalom olyan mint a szünet a dallamban, ez adja meg a ritmust. Ha csak szünet van és eltűnnek a hangjegyek, akkor nincs dallam. Ha csak fájdalom van a szavak és színek között nem érthető sok minden.

Szóval amint kisillyei unitárius gyülekezet hosszú évtizedek során ide-oda tartozott mint leányegyházközség és azóta még őrzi az unitárius  vallás színekből és csendből megszületett vallást és őrzi templomi zsoltáros énekeit. 

Őrzi a fényeket és árnyakat. A háttérben a katolikus templom látható és alul egy görögkatolikus templom részlete, a református templom ezen a képen nem látszik.

 

Az inszalag-gyuladás gyógyulása kezdete

 

Ilyenkor nem marad más, mint rövidebb szövegekkel esetleg képekkel akár újrafogalmazni az eddigi hosszabb szövegeket, akár újabbak rövidebb, tömörebb üzenetek jelennek meg, mert hát kevesebb az idő az online térben és  nem virtuális  jelenlét lesz a meghatározóbb. 

Íme egy cica, egy ablakrámára helyezett préselt lemezen. Ez látható az alábbi képen.

Nos mit jut erről eszébe az ide tévedt Olvasónak, blogozónak? Ha gondolja a és tudja, akkor az alábbi megjegyzéseknél vállalja fel írásban azt ami eszébe jut. Nekem most az jut eszembe, hogy vajon mi juthat másoknak eszébe erről a képről, és esetleg az eddigi szövegekről :-)  

A chat gpd -t megkérdeztem mit gondol az eddig megjelent 43 oldalas szövegről és a következő elemzést adta. Talán érdekes beleolvasni: 

 

Irodalmi összefoglaló – Megközelíthető?

A főbb témák, események és érzelmi ív bemutatása

A szöveg alapvető hangulata a belső vívódás, az önkeresés és a társas kapcsolatokban megélt ambivalencia köré szerveződik. A szerző érzékenyen rajzolja meg azt az élethelyzetet, amikor a főszereplő egyszerre vágyik elfogadásra, megértésre és szabadságra, miközben folyamatosan szembesül külső elvárásokkal és belső konfliktusaival.

Főbb események és konfliktusok

A történetben meghatározó szerepet kapnak azok az epizódok, amikor a főszereplő ellenségei „jóakaróként” próbálják irányítani életét, egyre szorosabb kontrollt gyakorolva felette. Az öntödei látogatás, az ünneplésből való kimaradás, vagy a családi életben megélt feszültségek mind a személyes autonómia és megfelelés dilemmáit tükrözik. A főszereplő gyakran érzi magát kívülállónak, akit nem vonnak be a döntésekbe, és akinek érzéseit, vágyait nem veszik figyelembe.

Érzelmi ív, belső változások

A szövegben erőteljesen jelenik meg a lelki megtisztulás, az elengedés és az önreflexió motívuma. A főszereplő először tehetetlennek, sodródónak érzi magát, majd fokozatosan felismeri, hogy saját döntéseiért felelősséggel tartozik. Az anyaság, a párkapcsolati csalódás, a vágyak és a tiltások feszültségei révén végül eljut egy pontig, ahol már nem a külső megfelelés, hanem a belső szabadság és méltóság válik számára fontosabbá. Az érzelmi ív a kiábrándultságtól a belső béke és elfogadás irányába ível.

Társas kapcsolatok szerepe

A család, barátok és ellenségek mind meghatározó szereplők a főszereplő életében. Az anya–apa, férfi–nő, gyerek–szülő viszonyrendszerek összetett dinamikáját a folyamatos elvárások, titkok, kimaradások és a támogatás hiánya határozza meg. A társas kapcsolatok egyszerre adnak támaszt és okoznak fájdalmat, az egyén identitásának és önbecsülésének alakulására nagy hatással vannak.

Összegzés: A szöveg tanulsága, fő üzenete

Az egész mű tanulsága, hogy az élet nem az elvárásoknak való megfelelés, hanem a saját út keresése, a belső szabadság megélése. A főszereplő története azt üzeni, hogy a külső nyomás, a társadalmi normák és a családi kötelékek mellett is meg kell találni azt az egyensúlyt, amikor az ember önmaga maradhat. A szöveg empatikusan ábrázolja a sebezhetőséget, a veszteségeket, ugyanakkor reményt ad a belső gyógyulás és megértés lehetőségére. Mint a magyar mondás tartja: „Aki keres, az talál” – a lélek útján is.

Naszóval. A chat got így értelmezi az eddigi leírt szöveget, összefogalásként. Vajon a húsvér olvasók is hasonlóan látják. Mert ha igen, akkor visszaigazol a gpd és ezen lelki megitsztulás útjára kívántam elvezetni az Olvasót is. Érdekes amint megállapítja a szöveg stílusáról, hogy az online térben nem "halássza" az olvasókat a  szöveg, de állítása szerint, ha erre valaki rátalál megtörténhet, hogy elmerül benne. Akkor nem a visszajelzések ideje ez, de a gyógyulás után nem lesz ily sok időm írni, s ha igen akkor rövidebben , s talán az online visszajelzések is érdekesek lehetnek. 

Azonképpen imában hordozom azt amit nem is lehet a virtuális világ digitális exibicionizmusának a része.  Az ember  lelke több mint digitális kód, vagy online burrogás, kitalált vagy valós, vélt korholás, kárrogás vagy suttogás, bármi. 

A csend és hiány nem a semmi lenyomata, hanem a létbe való bevetettségre szánt reménységé.

idv egy úgy stílus előhajnalán.

Megközelíthető?

 Nem is gondoltam volna, hogy valóban megközelíthető. Pedig már fenyegettek is jóakaratú, segítőkész ellenségeim. Mondták, hogy aztán meglátom, hogy nem lesz mit meglátnom. Ha nem azt teszem, amit ők előírnak nekem, akkor ne csodálkozzam, hogy elvesztődnek mellőlem azok, akik segítségemre lesznek majd, és mert egészen magamra fogok maradni. Vagyis mondták, egyre többször és hangosabban, hogy ők segíteni akarnak nekem és jó lenne, ha figyelembe venném, amit ők elvárnak tőlem. Ha azt teszem, amit ők mondanak, akkor nem lesz soha semmi gondom, mert meglesz mindenem és ott leszek mindenhol, ahova csak lenni akarok és az lesz, amit akarok. A titok csak annyi, hogy hallgassak rájuk, s ennyi.  Először is, ne írjak, vagy ha írok kérjem az engedélyüket, mielőtt bárhova is leírom. Másodszor is, ne olvassak, illetve olvashatok, de csak azt, amit ők ellőmbe tesznek. Ne olvassak titokba, ne írjak titokba és ne találkozzak titokba senkivel, mindenről számoljak be nekik.  Ha nincs idejük, hogy beszámoljak, akkor várjam meg amíg idejük lesz és addig várjak türelmesen, de az ők engedélyük nélkül ne lépjek egy tapodtat se, mondjak, ne írjak, ne olvassak, csak várjak és gondoljak arra, hogy ők mindenben segítségemre, lesznek és mindenben számíthatok rájuk, ezért megéri várni türelmesen bármit akarok, vagy bármi is felvetődik amire azt gondolnám, hogy nekik az nem tetszene, inkább előtte kérdezzem meg.

 

Így történt egy alkalommal, hogy ugyanoda mentünk hárman, ők ketten egy autóban és én külön autóban. Bementünk a gyár udvarára és ők ketten úgy beszéltek az igazgatóval mintha én díszpinty lennék a díszcserjén az előszobában. Én nem mondtam semmit. Közben bevittek az öntődébe is, láttam a formákat, a kohót, a nagy kalapácsot és minden érdekes dolgot láttam, amit megakartak mutatni nekem, de számomra nem volt semmi sem érdekes, de megnéztem. Amikor kijöttem a gyár udvaráról annyira meglepődtem, vagy a tiszteletlen viselkedés annyira megzavart, hogy az autóval nekimentem a hídnak és az első ütközőm leesett, és úgy mentem haza, hogy a csomagtartóba tettem be az első számtáblámat.

 

Egy másik alkalommal, többen voltunk, ott volt mindenki, ott egy nagy vendéglőben, mindenkit odacsődítettek, hogy engem ünnepeljenek, csak épp nekem nem szóltak semmit. Utolsó pillanatban szóltak, de én nem mentem. Így esett, hogy az engem ünneplő buliban mindenki ott volt, csak éppen én nem.  Felvették videóra ahogy köszöntenek, ahogy mulatnak, ahogy ünnepelnek és elküldték csatolmányban. Én egy hét múlva kaptam meg a küldeményeket és csodálkoztam, milyen szervezés az ilyen, mindent előkészítettek, csak épp rám nem gondoltak, hogy én esetleg nemfogok tudni elmenni, vagy egyenesen nem akarok elmenni.  Erről ennyit. Ilyen is van.

 

Közben azt javasolta nekem egy számomra kedves ember, hogy ne őrizgessem a bánataim, ne gondozzam a csalódásaim, inkább írjam le és többet ne gondoljak rá. Az ilyen írás olyan mintha megtisztulna a lélek. Olyan gyógyulás írás közben, ami olvasás közben is gyógyít. A javaslatot meghallgattam és igyekeztem betartani. Jöjjön, akinek jönnie kell.  Menjen, akinek mennie kell.

 

A sivatagban a virágokat a hosszú és kemény tövisek védik. A tövisvirágok pedig nem vegyülnek össze a homokkal. A legmélyebbre alányúló gyökér nem látszik, és ami nem látszik az tartja meg és táplálja a virágokat, a leveleket és az egész törzset és koronát, s közben a gyökérnek is szüksége van táplálékra. Ha nem táplálkozna a gyökér akkor virágot sem hajtanának ágak.

 

 

Akkor tehát kezdjünk hozza. Ha addig értettem is valamelyest önmagam, eljött az idő amikor már nem is érdekelt semmi, csak engedtem, hogy sodorjon az ár magával. Nem érdekel a három gyerekünk sem. Azok is azért vannak, mert én adtam életet nekik. Az én vérem táplálta őket, az én tejem táplálta. Mit tudnak erről a férfiak? Nem is érdekli őket ez az egész. Őket, csak az érdekli, hogy éljék ki a vágyunkat, a nőkre úgy nézzenek, mint ahogy kézbe vesznek egy üveg szédítő bort, vagy bármit. Semmi sem számít, csak lenyeljék és utána szuszogjanak nagyokat, prüsszögjenek, sóhajtozzanak, élvezzenek, mert a férfiak, ha nem élvezik az életet akkor nem élnek, Ezért kell a nő is nekik. Milyen lelkük is van ezeknek az férfiaknak? Egy sem kivétel közülük, csak teszik magukat, de igazán semmi sem számít nekik, csak érezzék jól magukat. Na akkor rendben van, akkor érezzék jól magukat - határoztam el egy szép nap. Végül is nem is határoztam el, csak mintha teljesen elvesztettem volna az eszem, vagy mit tudom én mi is történt velem.  Most, hogy erre visszagondolok valóban nem tudtam, hogy mit és miért is teszek.  A stressz vagy valami más?   Most már teljesen mindegy. De miért hagyott ott, csak úgy egyik napról a másikra, semmit se szólt, nem jelzett semmit előre, mintha én nem is léteztem volna számára, én, akit addig két kézzel ölelt, hát nem számítottam én, hogy ki is vagyok, akit ölelt? Ezt nem lehetett sokáig elviselni. Nem akartam én bosszút állni, de már nem az volt, mint előtte, mióta találkoztam ezzel a másikkal. Jaj, csak meg ne tudja senki, és irgalom Atyja se hagyjon el. Nem, hát ez nevetséges, végül is csak látom rajta, hogy tetszem és miért is kellene eltaszítanom magamtól, az életben nem hiszem, hogy lesz még ilyen alkalom. Oh, hát a három gyerek? És akkor mi van? Én őket ezzel nem károsítom meg, kinek mi köze? És a férjem, jaj hát a férjem, persze, hogy a férjem és az is marad, de nem kívánom én ott hagyni csak megnézni, megérezni, hogy más milyen, vagy mással milyen. Nem tudom, de nem is érdekel, miért kellene mindent megérteni, tudni, kiszámítani miért kellene mindent az ész és az erkölcs bilincseibe verni és úgy vágtatni az elmúlás felé?

 

Igen. Valóban furán éreztem magam. Eladdig nem tapasztaltam, mióta megnősültem, hogy más nőre is úgy nézzek, mint a feleségemre. De hát végignézettem, végig szenvedtem amint ő viselkedett velem és akkor mi kötne engem tovább hozza, miért kellene még kitartsak mellette, elvégre ő ment el tőlem és nem én tőle. Az, hogy apja vagyok a három gyermeknek az más, az egészen más dolog, az nem tartozik ide A gyermekeim is boldogok, ha látják, hogy az apjuk boldog, miért kellene szenvednem – és meddig. Az élet tőlem is múlik. Különben is, milyen szép az a nő – milyen formás a teste, milyen selymes a hangja, milyen kihívó, milyen egészen más mit, amit megszokott és megunt az ember. Most, hogy így lejárt az idő nem bánok semmi olyan megszépítő érzést, ami kivezetett abból a mély lelkiállapotból, ami után úgy éreztem, ha tovább is van, de az csak megint valakinek való megfelelés. Mi az, hogy tiszta lelkiismeret, mi az, hogy lelkiismereti szabadság? Mi ez az egész? Nem is érdekel, csak megkapjam, csak magamhoz öleljem, csak megcsókoljam, csak megérintsem, csak az enyém legyen. Aztán nem én kezdtem az egészet, és nekem is van méltóságom, nekem is van önérzetem, büszkeségem, vágyam, életem.

 

Ekkor már nem tudtam, hogy lány vagyok-e vagy fiú, asszony e vagy férj, nő e vagy férfi, anya vagy apa. És innen már minden mindegy volt, mert itt semmi más nem volt csak az, hogy megközelíthessem és megértsem, megéljem.  Ha ember vagyok, akkor ember maradhassak. Olyan, mint aki megközelíthető, aki nem a bűn lajstroma felől érkezik senki irányába és irányába sem. Olyan ember, aki sem önmagának, sem másnak, sem gyermekeinek, férjének, feleségének nem árt legalább. Nemhogy nem árt, de lehetőleg élje meg az életét és segítségére legyen mindazok részére, akik teljesebb életet szeretnének élni, mint amit rá bárki erőszakolna.  Az élet nem erőszakos, nem csalódásra való, nem kényszer és nem semmi az élet az semmi más csak élet, de éppen az, ami lehet és aminek lennie kell: élet. Az életnek éle van, az élet élét az idő és még sok minden fenheti, de ez is csak egy hasonlat arra nézve, amit nem tudunk megközelíteni, amit nem tudunk megnevezni, vagy nem tudunk vagy nem akarunk, vagy nem lehetséges.

 

Szóval ott volt a három gyerek és ott volt az apa, aki férfi és az anya, aki nő. És ott volt a többi nő és a többi férfi és mindazok, akik nem férfiként és nem nőként tekintettek magukra és nem akarták, hogy mások is ekképpen nézzenek rá. Megközelíthető?   A jóakaratú ellenségek azok még a templom padjaiba is helyet foglaltak és énekelték a zsoltárt és istentisztelet után a pap szemébe mosolyogtak és a háta mögött minden képtelenséget, lehetetlenséget elmondtak róla és azt szorgalmazták, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőle, mert jön majd az az idő amikor egészen a fejükre fog nőni, és azt nem kellene megvárni. A harangok is szólnak már, telefonon lehet harangozni, akkor most már nincs szükség rá.  Az öntöde kapuján a hídnak is nekiment az autójával. Akkor meg mire várunk? Nem azt és nem úgy tesz amint mi kérjük, összevissza ír és összevissza olvas mindent. Épp itt az ideje megszabadulni tőle. És közben mi lesz, ha megtudja azt, amihez semmi köze amúgy sem? A sivatagi kaktuszok virágainak az illatát csak az érezheti, akinek jó a szaglása és aki a sivatagba ellátogat. Így gondolom már megközelíthetőbb az egész. Akit pedig nem hívnak meg a vendéglőbe az nem tudja ott mi történik csak akkor, ha videóba elküldik neki, vagy leírják a bosszúvágyuk jegyzőkönyvét. De hogy ez a bosszúvágy honnan lehet, azt jobb, ha nem tudja meg senki, mert amúgy is senkivé lesz, akit bosszúvágytól elrabolt lelke van. Megközelíthető?

Maroktelefon beszélgetés (részlet)

 

-        Akkor megértetted?

-        Azt hiszem, igen.

-        Rendben, holnapután, amint megbeszéltük. Ne felejtsd el magaddal hozni a digitális naplódat.

-        Erről nem   beszéltünk.

-        Éppen azért mondom.

-        De én erre egyáltalán nem vagyok felkészülve. Ezt nem is valószínű, hogy szeretném.

-        Akkor meg mi értelme lenne, hogy találkozzunk?

-        Az is igaz, digitális exhibicionizmus … erre gondolsz.

-        Akár így is nevezheted.

-        S még hogyan?

-        Most komolyan, valóban az a lényeg, hogy minek nevezzük, és nem az, hogy működjön, hasznos legyen, vagyis élni tudjunk vele?

-        Vedd ahogy akarod. Nekem már kevés év van még hátra, tudod nyolcvan után már sokra nem tervez az ember.

-        Értem. Azért mostanában elég sokan, azok közül, akik elhagyták az ötven évet nem is remélik, hogy megérik a nyolcvanat.

-        Ezt akkor most mire véljem? Már dögölhetek meg, ezt akarod mondani ezzel?

-        Erre nem tudok mit mondani...,

-        Kéred a jussod, igaz, csak szégyelled előttem, hogy erről beszélj.

-        Szóval, te azt gondolod, hogy én azt várom, hogy halj meg?

-        Nem gondolok én semmit, és nem is mondok semmit.

-        Miért bántasz?

-        Nem akarlak bántani.

-        Én sem.

-        Akkor rendben van, Mikor legközelebb erre jársz hozzál virágot a sírra.

-        Rendben, de miért szükséges a digitális napló a virág mellé?

-        Nem mondom még egyszer.

-        Láttam, hogy nyakkendőt is kötöttek és úgy tették a koporsóba.

-        A szája mosolygott, csak a szeme volt behunyva.

-        De furcsa, ha valaki nem akarja látni az apját vagy az anyját a koporsóba, és milyen furcsa ha el sem jön a végtisztességre, a temetésre, de az is megér egy témát, amikor még papot sem hívnak a temetésre, csak a temetkezési vállalkozót hívják telefonon, ő elviszi a hullát a krematóriumban, és visszahozza az urnát, amivel azt tesznek, amit akarnak. Beteszik szekrénybe, elszórják az udvarra a virágos kertbe, vagy valamelyik folyóba, erdőbe, mezőn vagy elsárkány-repültetik vagy hasonló sok más lehetőség is létezik.

-        Akkor miért is szükséges a digitális napló? Digitális örökségvédelem miatt, talán?

-        A mesterséges lelkiismeretre utalsz?

-        Na végre legalább beszélünk róla és nem kerülöd a kérdést.

-        A bűnöket is úgy lehet online megrendelni, mint a szobabútort vagy a fűnyírót, a zoknit vagy a virágcsokrot.

-        Csak engem nem lehet digitálisan megrendelni, ha látni akarsz, valóságban, mert az űrbuliban nincsen a bőrünknek illata.

-        Mire való?

-        Azért, hogy majd ha füstre kerül ismerjük fel azt és ne tömjénezzük a szavainkat, mert jobb, ha levendulamagok közé keverjük a szómagokat.

-        Ennek a beszélgetésnek már így semmi értelme nincs.

-        Általában a beszélgetéseknek mostanában nem sok értelmük van.  Az ember mintha elfelejtett volna beszélni, beszélgetni, mintha egymást fele is elfelejtett volna odafordulni teljes valójával.

-        Ez is magas nekem. A digitális napló is kaphat vírust épp mint a légcsövünk, és torkunk, vagy bármely testrészünk.

-        Akkor holnapután találkozunk, majd folytatjuk tovább, ha akarod. A szavakat ázgtasd me metilénkékbe.

-        Nagyobb értelme lesz, ha találkozunk, azt hiszem az egésznek.

-        Rendben, szia.

-        Szia.

Ismerkedés

Miután sikerült elhinteni a kétely konkoly-magjait, valóban nem sok kalász érett meg az aratásig. De hát valahogy el kell kezdeni. Ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűen bekopogok hozza egydélután. A konkoly termése meghozta az eredményt, de volt egy pár búzaszem is, legalábbis úgy láttam amint beléptem a kapun.  Ott ült a folyósó utáni kijárat előtti kis padon. Köszöntöttem illendően és ő illedelmesen hellyel kínált. Elmondtam neki azt, hogy nem szeretném, ha minden ismerkedést megspórolva egyből jó barátok lennénk, mert utána könnyen elromolhat a megalapozatlan ismeretség és ellenségeskedéssé fajulhat. A kezem nyújtottam neki és ő is.

 

Ebben az időben minden lehetséges volt. Az is, magától értetődő volt, hogy ha valaki éppen a Niagara vízeséshez kíván elmenni. Erre jó lehetőséget biztosított az, ha olyan üzletemberekkel kerül kapcsolatba, akik éjjel és nappal dolgoznak és amikor pihennek, akkor dolgoztatnak.  A fontos az volt, hogy a zajos gépek viszonylag közel legyenek a házhoz. A zaj lehetőleg olyan erős legyen, hogy az utca végéig zúgjon el, így biztosítva lesz az, hogy a legközelebbi házban, ha az ablakok és az ajtó is csukva van akkor se legyen csend, hanem egy állandó morajlás őröljön éjjel és nappal a házban. Ezzel egy időben azt a látszatot kell kelteni, hogy mindez a közösség javára van, mert az új munkahelyeket hoz létre, és az Önkormányzat fele való adózás is a közösség javára fordítódik vissza. Az, hogy a legközelebbi házban szellemi munkát végeznek, az már lényegtelen ebből a szempontból, sőt szóra sem érdemes. Az, hogy nappal és éjjel, a három váltásban való munka, de a két váltás is elégséges ahhoz, hogy a szellemi melósok idegrendszerét lassan, de biztosan kikezdje.

 

Így történt, hogy a terv az elején nem látszott sikeresnek, mert a legközelebbi házba volt egy tanárnő, aki online tartotta az órákat, volt két egyetemista gyermek, akik órákat hallgattak és vizsgáztak is online és volt egy pap, aki online prédikált. Látszólag úgy éltek ebben a deszkagyárhoz legközelebbi házban, mint mindenki más ebben az időben.  Amíg nem volt ott a deszkagyár addig elviselhető volt az, hogy annyi minden képtelenség történt. Az egyik legfájdalmasabb képtelenség az volt, amivel szembe kellett nézzenek, hogy alig fejezték be a háztető teljes feljavítását, ami szintén sok zajjal és felfordulással járt, és gondolták lesz egy kis csend a házban és az udvaron, akkor építették a szomszédba a deszkagyárat.  Amikor már azt gondolták, hogy végre jön egy kis csend az életükbe, amint befejezték a háztető kalapálását, nemsokára elindították a deszkagyárat. Ezzel az volt a különbség, hogy ez már egy új élethelyzet, amivel szembe kellett nézzenek, nem egyszeri javítási munka, ami egyszer lejár.  Amikor kalapáltak az egész házban visszhangzott a kalapácsütés, mikor deszkát vágtak a cirkulál hangja úgy szólt, mintha fűrészeltek volna az ablakrámát, a fűrészpor elszívó pedig olyan hangos volt, mint amikor kombájn aratott volna. És mindeközben a házban online szellemi jelenlét és munka. Az elején átmentek a szomszédba és megkérdezték mikor lesz csendóra. Nem értették mire kérdeztek rá. Aztán vitt egy liter szilvapálinkát, hogy amellett tárgyaljanak, de az sem volt jó stratégiai módszer ahhoz, hogy megértse a deszkagyáros, hogy mit is okoz a szomszédban a zajjal.

A házban sem volt csend, az udvaron sem volt csend és lassan már nem a házban és nem az udvaron, de fejükbe zúgott a fűrészporszivattyú, a cirkula, a kalapálás és mikor mi. Hiába hívta át és mérte meg a deszkagyár tulajdonos a mobilján a zajártalmat mert azt mondta ez nem olyan nagy, ami miatt cirkuszolni kellene, mert a zajártalom határa alatti értéket mutat a mérő. Hiába mondták, hogy a mérési mutatók ellenére az otthonban levő állandó zúgás, mormolás, zaj lassan, de biztosan felőröli az addig csendhez szokott lakók idegrendszerét.  

 A deszkagyár munkálataival járó rendszeres és megszakítás nélküli zajártalom jó módszernek bizonyult végül ahhoz, hogy egy idő után kimerüljenek idegileg a lakók. A tanárnő hallgatott, a gyerekek szintén, de a pap bármilyen jámbor lélek is volt, a sok zaj után elkezdett maga is zajongni, körülbelül egy fél év után ahogy az egész megkezdődött. A türelmi határ ideje egy fél év és egy pár hét volt.  Végül felhívta a polgármestert telefonon és megkérte, hogy segítsen megértetni magát a szomszéddal, hogy valamit tegyenek mert ezt a zajt tovább nem bírja elviselni, vagy legalább tudja azt, hogy mikor van csendóra. A polgármester nem lépett egy fél lépést sem az ügyben.  Telefonált a pap másodszor is. Nem változott semmi. Harmadszor kijelölt egy időpontot, hogy ha addig nem változik semmi, akkor hívja a tévét, a rádiót, az újságírókat, ügyvédet fogad, beperel és minden támadást kilátásba helyez, mert a zajártalmat már nem tudja tovább elviselni. Úgy érezte a pap magát a házban, mint valami kísérleti nyúl, egér, vagy bármi, amivel azt kísérletezik, hogy meddig bírja a zaj ártalmat anélkül, hogy elmenne, vagy fenyegetőzne.  Szóval ez volt a határ.

 Tovább már nem lehetett ép ésszel, a munkás idegrendszerrel felfogni az zajt, az állandó morajlást a házban. Lehet, hogy túlzott, lehet hogy ő találta ki az egészet és nem is volt éppen akkora zaj, lehet hogy már túl koros volt, hogy az addig csendes otthona megváltozott és nem tudta elviselni, lehet hogy az egész csak arra volt jó, hogy másokat bántson ezzel,  sok minden lehet amit ráfogtak a papra, hogy hivatalos feljelentést tesz, meg minden más, sok minden képtelenséget rá lehetett fogni és mondani, a tény viszont az, hogy a megszokott csendes otthonában egy állandó morajlás zúgott bent a házban és kint az udvaron is és már a zaj ott zúgott a fejében, meg akart szabadulni ettől az egésztől és ehhez nemhogy segítséget, de támogatást és sok esetben megértést sem kapott, annál inkább fenyegetést és embertelenségnek minden kimeríthető és kimeríthetetlen példáit. Kilátásba helyezték azt, hogy ha nem tetszik a zajos otthon, ami különben nem üdülő-központ a családja számára, hanem munkahely, és örvendjen, hogy nem munkanélküli szóval, ha nem tetszik a munka, és a munkahely akkor szedje a sátorfáját és menjen el. Ehhez aztán sok más különleges módszer is bevetettek, hogy jelezzék, ha nem zavarná eléggé a zaj akkor más kellemetlenséget is okoztak számára, hogy szedje fel az öregedő csontjait és tűnjön el, mert nincs már szükség rá, amit kellett és tudott már elvégzett és mehet el. Szóval, még az a módszer is működött, hogy ha nem megy el, akkor a gyülekezet tagjainak egy jelentős része elhagyja a közösséget és más közösséghez iratkoznak át, és egy páran közülük már át is igazoltak abba a hitbe való beiktatáshoz, ahol a pap kollégája tárt karokkal várta hiszen, miért is ne. Írt is levelet a kollegájának a pap erről, de hát az már a papi méltóságon aluli kérdés, sőt mindez misszió-ellenesség is, hogy ezért érdemi párbeszédre került volna sor legalább a két pap között, mint korábban a fordított esteben.  

 Az érdekes az, hogy nemcsak a papnak, de a polgármesternek is visszájára fordították a szavait, amit mondott. A visszájára fordított szavak pedig nem voltak alkalmasak arra, hogy használható legyen, ha magára öltené valaki, mert mindenki azt gondolná, hogy baj van az emeleten.  Inkább elhallgatott a pap és a polgármester is.

 A Niagara vízesésre különben eljutott mindenki, aki oda akart eljutni és nyugodt lelkiismerettel vállalták a vízesés alatti élmény után, azt, hogy a közösséget megszabadítják a kártékony és egyre öregedő paptól a közösséget, aki szégyen szemre nem képes elviselni a zajt sem az otthonául szolgáló munkahelyén, és mivel látja azokat az erkölcsi vétségeket is amelyeket mindenki lát, ezért nem egészséges, hogy sokáig ott legyen a közösségben, mert még véletlenül elkezd beszélni ezekről a vétségekről. Amiről nem beszélünk az nem létezik. Ami nem létezik és beszélünk róla az életre kellhet egy idő után.

 Minél többször beszélünk arról, ami nem igaz, annál nagyobb az esélye annak, hogy gondolkodás nélkül elhiszik.  Ezért lenne jó minél több jó dologról és szép dolgokról beszélni, minél többet és többször, hogy ezt higgyék el ne a csúfat és hazugságot.  A Konferencia utáni gyakorlati útmutatók után került sor arra, aminek mára már lejárt a szavatossági ideje, éppen ezért nem ildomos kinyitni a romlott ételt sem, de a megromlott történetek sem jó, ha ismét megnyitjuk mert igen nagy bűz lenne. Egyszer majd egy másik Konferenciát is szerveznek majd talán, ahol a téma az, hogy miként lehet megtartani a papot a közösség javára és érdekében, úgy, hogy közben a saját életét is élni tudja és hivatását szabadon és szakmai felkészültséggel gyakorolhassa.

 Mindenki ért mindenhez is. Legalábbis a vélemények szintjén.  Ezeken gondolkoztam amikor beléptem a kapun és ott találtam a folyosó utáni ajtó előtt üldögélve. A konkoly-magok terméshozamáról olvasott és a búzakalász rejtelmeiről. Amikor meglátott, készségesen felállt és hellyel kínált. Féltetette az olvasmányát és teljes figyelemmel felém fordult. Üdvözléskor kezet fogott velem és megkérdezte, hogy mivel kínálhat meg. Semmivel – válaszoltam. Azért jöttem, hogy ismerkedjünk. Jó, hogy bejöttél – látom kissé gondterhelt vagy, mi mindenen jár az eszed? – tette fel a kérdést, de nem kíváncsiságból, inkább illendőségből.

         Az első találkozás után, még többször találkoztunk. Soha semmit nem említettem neki arról a    papról, akinek a szomszédjába deszkagyár épült. Miért is érdekelte volna? Hiszen messze van Nagyvárad és kit érdekelne valakit a Homoród vagy az Olt mentéről, hogy mi történhet, a határmelletti város deszkagyárosa és a pap szomszédja között?  Az ismerkedésünknek a titkait a kémény belső falára írtuk, hogy amit a füst nem vinne ki azt a korom fedje el. Később elmesélte, amit hallott Őzikéről, Csokiról és a Csotival való találkozásairól is mondott egy-két dolgot. Érdekes volt. Örvendtem annak, hogy végül megismerkedtünk. Azért volt jó, mert nem kellett elbeszélnünk azt, amiben vagyunk, mert hasonlóan szemléltük a világot és értettük elég jól egymást. Az álmainkat is megosztottuk egymással és később elmondtuk egymásnak az életünk belső titkait is. Jó volt mindkettőnknek. Hogy mégis mi tartotta meg az ismeretségünk után is a barátságunkat azt ő sem én sem tudjuk, de már nem is érdekel senkit. Jó , hogy van és jó hogy így van.

Álom /b

 

 A szemem alá is beivódott a szénpor.  A tüdőmbe. A sötét vonatrakodó állomásra egyszerre két vagon fért be. Minden vagon lerakásához négyfős csapat fogott hozzá. Összesen tizenhaton voltunk. Tehát nyolcan pihentek és ha tudtak akár aludtak is a öltözőben, míg a másik nyolc dolgozott. Ha az egyik vagonnál hamarabb végeztek, mint a másiknál, akkor az a négy hamarabb térhetet pihenőre. Nem minden vagon volt egyforma. Voltak nehezebben üríthető vagonok. Ezeknél nagyobb széndarabok voltak, amelyeket csákánnyal össze kellett törni, hogy férjen ki a lefele nyíló ajtókon. Télen különösen változó volt a szenes vagonok rakományainak a helyzete, a leürítés tekintetében. Voltak ugyanis nagy tömbökbe fagyottak és voltak, amikor kis kavicsnagyságba fagytak meg és össze, de így is elég nagy tömböt alkotva. Azok, amelyek több kisebb kavics nagyságúból fagyott össze azokat nehezebb volt szétválasztani, vagy összetörni akkorára, hogy kiférjen a lappancsos ajtón. A lappancsos ajtóról a vasrácsra estek és ott is be kellett férjenek ezeken a nagyságokon, mert másképpen nem hullottak alá. Amint a rácsokból tovább esett lefele egy csúszda szerű vasfalon kellett alább érjen a futószalagra a szén, ami onnan először az őrlőbe, majd a kohóba, a kazánházba jutottak. Ha a vascsúszdán akadt be akkor oda alá kellett menni és az eldugult helyet kitakarítani, hogy a futószalagon folyamatos legyen a szén szállítása. Ott lent a vasrácsok alatti helységben, ahol a futószalag vitte tovább a leürített megfelelő méretű széndarabokat ott is két méterenként volt valaki, akinek az volt a feladata, hogy ha leesik a szén a futószalag alá akkor azt visszalapátolja és ha elakad a futószalag szerkezete akkor azt is felügyelje. A munka nem szabadott megálljon sem fent a rácsok fölött a vagonlerakásnál, sem a rácsok alatti futószalagon. Folyamatos munka, mert a kohó égett megállás nélkül, ami melegítette a vizet, a pára pedig forgatta a turbinákat, amelyek termelték   a villanyáramot.  Természetesen ezen kívül még volt több más munkapontja és részlege ennek a csettuldojnak. Volt például olyan részlege is, ahol a szenet a kohóig egy olyan raktár-részlegre vitte, amit tartaléknak töltöttek fel, arra az esetre, ha nem lenne elég szén a vagonoktól, hogy onnan a megfelelő mennyiséget fel lehessen pótolni. Ezek valóságos szén-por raktárak voltak, ahova a futószalagokon többnyire szénpor vagy kisebb darabok haladtak és ha ezek onnan leestek azokat is fel kellett lapátolni egy talicskába, amivel aztán egy nagy tölcsérbe kellett üríteni az anyagot, ahonnan szintén futószalagon ment tovább a fekete szén. Ahhoz, hogy a turbina megfelelően működjön ezt, magas víztornyok is biztosították, ahol a vizet tárolták és időnként innen engedték a vizet a kazánba, párologtatni, mint utaltam az előbb is erre. A turbinákat forgató vízpára többnyire felszállott a levegőbe, de volt, ami lecsapódott a turbinák lapátjáról és ezeket is elvezették egy tartályba, ahonnan felszivattyúzták a víztornyokba, ahonnan ismét vissza került, hogy hajtsa a turbina lapátjait.

 

A magas víztornyok külső falán az aljától egészen a tetejéig vezető szűk létra kanyarodott felfele, kívülről vasakkal körbecsavart védő burokkal felszerelve, hogy aki felfele halad a lépcsőn ne tudjon hátraesni. A lépcsőn egyszerre csak egy ember tudott menni. Az egész létra végig vezetett tehát a víztorony tetejéig, ami, ha jólsaccoltuk akkor ötven és száz méter között lehetett, de lehet, hogy annál is több, az egyik. Összesen három ilyen víztorony volt, két alacsonyabb és egy magasabb.

 

Mi, amikor a futószalag raktár felé vezető futószalag részlegre kerültünk, és nem volt mit tenni, mert ritkán ilyen is adódott, akkor mind a haton elindultunk a víztorony létráin felfelé, egymás után. Egészen addig amíg felértünk a tetejére. Ott pedig szerre beléptünk az oldalán levő keskeny körbe vezető pléhezetre, ott levetkőzöttünk és innen egyenesen beugrottunk a víztoronyba a vízbe, miután a ruhánkat kint hagytuk a pléhezeten. Ott úszkáltunk a langyos vízbe, ameddig gondoltuk, majd utána visszaöltöztünk és libasorba jöttünk lefele, ami nehezebb volt, mint felfele. Megtörtént egy alkalommal, hogy amikor jöttünk lefele a közepe fele furcsa víz zúdulásra emlékeztető hangot hallottunk, ami talán azt jelezte, hogy a vizet leeresztették visszavezetni a kohók tartályaiba párologtatni. Egy alkalommal sem történt meg, hogy el ne hagyjuk a torony tetejét mielőtt a vizet leengedték volna, de sosem sikerült megfigyelni, hogy erre mikor kerül sor. Összesen alig öt-hat alkalommal voltunk a magas víztornyok tetején strandolni, nudizni.

 

De nem csak a magasban igyekeztünk megtalálni a pihenés és szórakozás lehetőségét, de a futószalagok alatti kis sáncok is alkalmasnak bizonyultak arra, hogy oda elbújunk és volt, amikor el is aludtunk olyan fáradtak voltunk. Különösen az éjszakai váltásban bújtunk el előszeretettel a futószalagok alá, miután végeztünk a vagonunk lepakolásával.  Egy alkalommal épp oda bújtam el én is, várva, hogy szóljon a társam mikor ismét begurult a következő vagon, aminek ismét neki kellett kezdeni. Na de addig amíg a társaim dolgoztak addig megvolt a kis menedékhely, amit aztán átadtam az utánam következőnek, amíg mi dolgoztunk.

 

Egy fárasztó éjszakai váltás alatt történt velem, hogy alig feküdtem be a futószalag alatti kis üregbe és lehajtottam a szemem, becsuktam a szemem máris megjelent a föld alatt egy hatalmas szárnycsapásokkal felém közeledő madár, amire én figyelmes lettem és az utolsó pillanatban kapaszkodtam a hátára, és száguldtam vele együtt.  Felrepült velem a víztorony felé és elhagyta az egész csettuldojt és felszállott a felhők fölé, ahol láttam, hogy mindig süt a Nap. Ott letett egy felhőtisztás szélére és ott hagyott egy szoba konyhás kis házacska elé. Én oda beléptem és láttam, hogy bent van egy szép arcú, kedves mosolyú lány, aki épp teát főzött. Nem tudom honnan került szegfű a kezembe, de amint beléptem és a lány rám nézett a szegfűt átadtam neki, aki nagyon boldogan jött felém és átölelt, majd szájon csókolt. Utána ketten teáztunk és arra kért, hogy meséljek el neki mindent részletesen, mert mindenre kíváncsi. Mondta, hogy ne siessek.

 

Én belekezdtem. Ő velem szemben leült és figyelmesen hallgatott, időnként felállt a székről, megpuszilt, vagy éppen megcsókolt.

 

Az úgy volt – kezdtem bele – hogy nagyanyám elvitt még óvodás koromba a templomba. Aztán ahogy kisiskolás lettem mentem vallás órára, hiába volt tiltva és hiába büntetett meg ezért a tanító néni. Aztán az lett belőle, hogy mikor érettségiztem felvételiztem a teológiára. Pap akartam lenni. Talán azért amit nagyanyámtól hallottam Jézuskáról, vagy a jó Istenről, talán sok más dolog miatt is, mint például az is, hogy az első szerelmem vesebaj miatt korán tizenkilenc évesen meghalt. Írtam Csauseszkunak levelet. Aztán dolgoztam az építőtelepen és elmentem katonának és a szén a zsebemből az orrlikamba is beleszívódott. De katonaság után megint mentem a teológiára felvételizni. Szerelmes lettem egy lányba és bejutottam az egyetemre. Majd az egyetemen egy másik lány lett belém szerelmes és emiatt azt a lányt, akibe én is szerelmes voltam elhagytam. Azt mondta, hogy megérti, hogy van egy másik lány az életembe, de aztán ha megunom menjek hozza vissza. Én pedig nem mentem vissza hozzá, mert találkoztam veled és azért jöttem ide, hogy megkérdezzem leszel-e a feleségem vagy sem. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérjem a kezed, légy a feleségem.

 

Mielőtt meghallottam volna a lány válaszát, valaki megrángatta a bal karom - menj mert megjött a vagon, add át a helyed. Azzal felkeltem és nekifogtam a csákányolásnak.

Konferencia / a

Az előkészületek már évekkel ezelőtt megkezdődtek. Voltak ennek természetesen előzményei is, és akár olyan örökségként is lehet ezt az egész folyamatot nézni, amit elődjeik is gyakoroltak. Valahol talán a génjeik mélyére volt kódolva ez a magatartásforma, és nem is kellett ezt újratanulni, mert már a múltban megtörténtek időről időre megismétlődnek. Szóval – az egésznek a konferencia jellege ismétlődő, időszakosan megismétlődő történet, csak a szereplők változnak, a történet, ha nem is ugyanúgy, de az eredmény mindig ugyanaz. Éppen ezért a konferencia címe is változó lehet. A kiindulási pont, az alapgondolat az, hogy miként lehet egy választott közfeladatokat ellátó tisztviselő a munkáját ellehetetleníteni amikor elérkezik egy bizonyos korba, hogy a régiséget ne kelljen fizetni, ennek következtében a közösségi kiadások csökkennek. 

Ez a választott közfeladatokat ellátó munka változhat lehet köztisztviselő, vagy egyszerűen a fogadott pásztor, amikor még a faluban volt annyi négylábú barom, amit reggel kihatottak a falu határába a legelőre és este vissza. De a közösség által választott, vagy olyan közfeladatokat ellátó munka, mint a szociális munkás, ápoló, vagy éppen orvos, gyógyszerész, tanár, rendőr, utcaseprő, pap és így tovább.  Mindenképpen az a lényeg, hogy az illető legyen kiszolgálgatva a közösségnek, és a közösség hangulatát lehessen az ilyen munkát végző ellen felhergelni. 

Ha egy lényeget kifejező fogalmat kellene a konferencia mellé, mint tartalmat és lényeget kifejező szót társítani, akkor a következők jöhetnek számításba: konferencia a hergelésről, konferencia a lejáratásról, karaktergyilkosság konferenciája, az irigység konferenciája, a tiszteletlenség konferenciája és hasonlóak. Ha jelzős szerkezetet, metaforát keresnénk az ilyen jellegű konferenciákhoz akkor a következők jöhetnek számításba: Kerub Heléna füstölgő keszkenője, vagy útmutatók a karaktergyilkossághoz, esetleg a sikeres lejáratási akció kézikönyve stb.

 

Természetesen mindezeket csak akkor és csakis akkor lehet alkalmazni, ha megfelelőképpen előkészítik a lelkiállapotot és legjobb esetben is az összeesküvés elméletet igazolja, ha az éppen a megfelelő időben, éppen a megfelelő módszert alkalmazzák Az időzítés fontossága is meghatározó. A lényeg az, hogy az ember az összeesküvés elméletével ne maradjon egyedül és minden érvet feltudjon hozni arra nézve, hogy ő áldozat, mártír és semmi köze nem lehet azzal kapcsolatosan, hogy az történjen vele, ami történik és nincs semmi köze ahhoz, ami vele történt, mert ő aztán igazán soha semmiben nem hibás és semmit nem követett el annak érdekében, hogy olyan csúfosan lejárassák amint erre sok példát hoz fel a konferencia. Ezeket a konferenciákat a társadalomtudományoknak a politikaszociológia, vallásszociológia, a jóslás tudományelméleti vizsgálati módszerének a mérési eredményeinek a hasznosítása és gyakorlatba való alkalmazása érdekében szervezték három havi rendszerességgel. A kapott eredményeket összehasonlították és melyek hozzájárultak a karaktergyilkosság hatékonyságához, hogy minél kevesebb befektetéssel minél nagyobb eredményt érjenek el. A másik lényeg, amit szintén szem előtt tartottak az a fenntarthatóság és lehetőleg jól kimutatható profitot hozzon ezek időszakos megismétlődése.

 

Az a legnépszerűbb a lelki beszennyezésre, amikor az közfeladatot ellátó családjában éppen az az időszak következik be, hogy például a gyerekei az iskolában tanulnak vagy a családban valami trauma következik be, hogy lehetőleg egyszerre több kihívásnak is kelljen megfeleli. Nos mindezek után egy konkrét esetet ismertetek az alábbiakban, ami a fenti konferenciára jó példával szolgál, ennek az előkészületeire és az egész folyamatára és sikeres végkifejletét foglalja össze, a maga összetettségét lehető legegyszerűbben és érhetőbben tárja fel. 

A sok példából, konferencia lehetőségből ez esetben  a teológiai politikai szociológiai elméletek vizsgálatának egyik releváns esetét ismertetem, vázlatokban, mint ami az esettanulmányok példatáraiban is fellelhető.

Ez eseben a kiszemelt ipse: a pap.

A cél:

-        amíg fiatal és lelkes a közösségnek minél többet, minél kevesebb ellenszolgáltatásért konkrét eredményeket mutasson fel, lehetőleg látható dolgok megvalósítások (épületek, más anyagi vagy szellemi javak termelése stb.)

-        amint az idő telik és a régiségi illeték is növekedik minél hamarabb olyan helyzetbe kell hozni, hogy elmenjen a közösségből, és a legműködőbb, az eddigiek során a legeredményesebb és legműködőbb módszerrel kell felcserélni ismét egy fiatal papra, addig amíg ismét eléri a több évi szolgálatot,

-        a legtöbb megengedett 15-20 év, de azon felül semmiképpen, de a nyugdíjas kort semmiképpen ne érje meg, mert abból a közösség igen nagy kárt vallana (a kár: anyagi többlet kiadás a közösség tagjai részéről, ami azzal jár, hogy a jövevény pap nagyobb tekintélyt szerezne több évi szolgálat után, mint a helyiek és olyan döntéseket hozhat ami a közösség vezető tagjainak a döntését sértené, vagy ellehetetlenítené egyenesen

 

Néhány bevált módszer:

 

-         ahogy az idő telik a tiszteletlenség minden formáját be kell vetni a vele való kapcsolat során és anyagilag ellehetetleníteni a munkáját.

-        az is megengedett, sőt javallott, hogy négyszemközti beszélgetés során egyenesen szemébe mondani, hogy jobban teszi, ha elmegy, különben a közösség kárára és terhére van és már rég és sokan meg akarnak szabadulni tőle, ha nem vette volna ezt eddig észre.

-        abban az esetben, ha a pap próbálkozott volna korábban elmenni a közösségből, de nem sikerült ezt nyomatékosan a szemébe mondani és biztatni, hogy próbálkozzon addig amig egyszer csak sikerülni fog.   Ha nem próbálkozott volna akkor minden lehetőségre fel kell hívni a figyelmét és biztosítani arról, hogy segítségre lesznek abban, hogy elmenjen.

-        Anyagilag megvonni azokat a lehetőségeket, ami a közösség szolgálatához szükséges, nem adományozni csak olyan dolgokra, ami az adakozók személyes hírnevét kiemeli, de a közösség szolgálata az csak másodlagos, a fontos, hogy a közösség jegyezze meg a nevét az adakozónak, az már hogy ebből a közösség mit kap az lényegtelen, sőt elhanyagolható, lehetőség szerint ezzel is megvádolni a papot, hogy elvette saját használatára, amit a közösségnek adtak és azért nincs semmi.

-        amikor valami közösségi alkalom van, ahol esetleg közebédre is sor kerül, lehetőleg a papot a sarokba, vagy olyan helyre kell ültetni, ahol kevesen látják és nem adni szót neki,

-        lehetőleg úgy kell kedvébe járni, hogy a közösségi alkalmakon igyon sok alkoholt, hogy szégyen legyen az amint viselkedik. Ezt úgy lehet elérni, hogy addig kínálni, amíg szégyenében nem utas    tja el, vagy minden más jól működő lehetséges módszert ennek érdekében bevetni.

-        ha az illető nő, akkor a férjéről elindítani mindenféle hűtlenségi pletykákat, amit a papnő hűtlenségi történeteivel is ki lehet egészíteni. Nem az lényeg, hogy igaz legyen, hanem az, hogy sokáig, sokaknak és többször elmondják lehetőleg minél többen hallják.

-        ha az illető férfi, akkor ugyanez, csak a feleségére és rá vonatkoztatva

-        lehetőleg meg kell találni a közösségben azokat a tagokat akik elhiszik valamiért azt, hogy a pap a közösség pénzét ellopta, vagy az ami nem az övé jogtalanul használja ( például a szolgálati autót saját céljára fordítja, ha saját autója van, akkor saját útjaira vásárol a közösség pénztárából üzemanyagot és az autó javítási költségeit sem a saját pénzéből fedezi, ugyanez érvényes a lakhatási körülményeire vonatkoztatva lehetőleg a telefon használatára valamint a különböző közköltségi kiadások nagyságának az éles kíméletlen kritikája és felnagyítása, nem az a fontos hogy igaz legyen, hanem az hogy minél többen minél többször hallják és a „parazsat” a fülébe lehessen elültetni

-        ha járnak templomba akkor megkeresni azt az okot hogy ez megváltozzon, például elindítani azt, hogy a prédikációja nem ér egy fabatkát és nem is érthető, nem is követhető amit és ahogy mond, túl sokat gesztikulál , vagy túl hosszú vagy túl rövid, mindegy mit mondunk de legyünk következetesek ebben és minél többször minél nagyobb cinizmussal és lejárató lekicsinylő módon mondjuk el mindél több embernek aztán egy idő után a templom látogatása csappanni fog , lehetőleg a templomba járók között is viszályt kell kirobbanni , egymás ellen lehetőleg minél több olyan dolgot elmondani, hogy ezek az emberek ne érezzék jól magukat egymás társaságába , és ha csappan a templom látogatása akkor ezzel is a papot okolni, hogy miatta nem járnak a templomba, tehát mennie kell

-        ha nem járnak a templomba csak kevesen akkor ugyanezt sokszor megismételni, hogy nem csodálkozhatunk ezen, mert ilyen papnak és ilyen prédikációjára nem is csoda, ha nem járnak a templomba stb.

-        megtalálni azt, hogy mi a gyengéje a papnak és abból az irányból megközelítve hibáztatni minden olyan dologért, ami a gyengéjére mutat rá

-        fontos: a háta mögött minél többször, minél több embernek minél egyszerűbben és közérthetőbben hangosan közzé tenni, hogy mindezek után ideje lenne, ha már távozna a pap

-        egy próbát az is megér, ha előre megírott papi állásáról való lemondási szöveget többször is a postaládájába tesszük borítékba

-        ha olvas akkor azzal vádolni, hogy a hívek látogatása helyett olvasással tölti a munkaidejét, amit a hívektől rabol el, ha ír, akkor ezzel okolni, hogy a közösségi munkától elveszi az időt és az energiát (ez a pap nem csinál egyebet csak olvas és ír, és nem áll szóba velünk – típusú mondatot többször és sokakhoz eljuttatni)

-        ha nem olvas sokat, és nem ír sokat, akkor azt felhozni olyan oknak, ami miatt távoznia kell (például: milyen pap az, aki nem olvas és nem ír? – típusú mondatok többszöri elhangzásával minél több közösségi taghoz.

-        lényegében nincs olyan dolog, amit ne lehetne ellene felhozni, ha egy kicsit elgondolkozunk csak egy kis kreativitás szükséges, manapság ehhez lehet kérni a mesterséges intelligencia javaslatait is, és egyesek jól használhatóak

-        ha az előbb említett módszerek közül egy sem vezetne eredményre akkor az egyháztanácsban kell támogatókat keresni és találni ahhoz, hogy egy olyan gyűlésbe gyűljenek össze, ahol egyetlen napirendi pont legyen : hol és hogyan lehet olyan dolgot találni amiben a lehető legtöbben egyet tud érteni a közösség és erre hivatkozva jegyzőkönyvbe venni a pap távozásának a fontosságát, ezt a gyűlést többször is meglehet ismételni, előszőr a közösséget , az egyházközséget megvédeni a pap mulasztásai és károkozása ellen, majd később úgy beállítani, hogy tulajdonképpen az egész a pap jól felfogott érdekében történik amiből lehet hogy a közösség is nyerni fog, vagy egyenesen vesztes is lehet, de akkor kell vigyázni, hogy a lejáratási szövegek éléből le kell venni és  a pap jó tulajdonságaiból is egy párat fel kell sorolni

-        jól bevált módszer a pap bosszantására az is, például az is hogy az egyházfenntartási hozzájárulást nem fizetjük ki éveken át, vagy vannak évek, amelyekre egyáltalán nem fizetjük ki, majd elkezdjük fizetni, de ettől adományozunk és közösségi önkéntes munkát végzünk.

 

Várható eredmények:

-        a pap önként lemond a papi állásáról

-        a pap megbetegedik és vagy beteg nyugdíjazzak időnap előtt, vagy meghal váratlanul, hirtelen a sok stressz miatt